Másodjára vágott neki a légióséletnek Lelik Réka: a belgiumi Castors Braine-ben eltöltött időszak és a sikeres diósgyőri évek után Törökországban, az Euroligában a továbbjutásért harcoló Emlak Konut együttesénél bizonyít vezérként. A magyar női kosárlabda-válogatott kiválóságával a törökországi profi közegről, a légiósokra nehezedő nyomásról, a nemzetközi kupaszereplésről, valamint a vb-negyeddöntő tanulságairól és az Eb-selejtezőkről beszélgettünk.

Új kihívások nyomában: miért éppen Törökország?

Másodjára álltál karriered során légiósnak, miután előbb a belga élvonal meghatározó együttese, az akkor az Európa Kupában is menetelő Castors Braine húzóembere voltál, majd most a török Emlak Konut játékosaként vagy igazi vezér, az Euroligában is. Több évnyi diósgyőri szereplés után miért pont most érezted úgy, hogy ez a jó döntés?

Igazából szerintem érzi az ember, amikor eljön a pillanat a váltáshoz. Bár Diósgyőr mindig egy nagyon nagy részt fog elfoglalni a szívemben, és rendkívül nehéz volt otthagyni, azt éreztem, hogy szükségem van a váltásra és egy környezetváltozásra. Kellett ez ahhoz, hogy új kihívásokat és új motivációt találjak, azért csak sportemberek vagyunk, és nagyon fontosnak gondolom ennek a fenntartását. Nem feltétlenül tartom magam egy nagyon nagy komfortzónás embernek, szeretek kilépni belőle, és megmérettetni, kihívások elé állítani saját magamat. Tudom, hogy ennek van értelme, és leginkább az hajtott, hogy új impulzusokat keressek, és esetleg egy másik énemet fedezzem fel a pályán.

Milyen irányokban gondolkodtál a külföldi csapatok, illetve bajnokságok kapcsán, mielőtt a feltörekvő, a selejtezőből az Euroliga főtáblájára kerülő Emlak Konuthoz szerződtél? Volt-e más olyan lehetőséged, amit erősen fontolgattál?

Egyáltalán nem volt egyszerű a döntés, mert Európában a bajnokságok szempontjából eléggé le vannak szűkülve a lehetőségek. Semmiképpen sem akartam gyengébb ligába igazolni, mint a magyar élvonal, ez jelentette az elsődleges szempontot a keresésnél. Elsősorban euroligás együttesbe vágytam, de nem búslakodtam volna akkor sem, ha végül egy Európa-kupás szereplés jön össze – a lényeg az volt, hogy jelen legyen a nemzetközi kupaterhelés a mindennapokban. Az Emlak esetében ez a rajt előtt még nem volt garantálva, hiszen selejtező várt ránk, és előre sosem tudja megjósolni az ember, hogy egy ilyen párharcban mi fog történni. Mindenképpen olyan erősebb bajnokságba akartam menni, ahol úgy éreztem, hogy a saját játékstílusom magára találhat és igazán ki tud bontakozni.

Emiatt például nálam a francia bajnokság egyből lekerült a listáról, noha konkrét megkeresésem is érkezett onnan. Valahogy engem egyáltalán nem vonz se az a liga, se maga az ország, semmi sem passzolt az elképzeléseimhez. Így aztán alaposan leszűkült azoknak a célpontoknak a köre, amelyek megfeleltek a preferenciáimnak. Amikor konkrétan az Emlak megkeresett, és leültem beszélni az ügynökömmel a klub múltjáról, a jelenlegi helyzetükről és az elképzeléseikről, azonnal szimpatikussá vált a projekt. Úgy éreztem, a vázolt kép szinte pontosan fedi a terveimet, és most ez a tökéletes hely számomra, ide kell igazolnom. Emellett komoly érvként szólt a döntés mellett a török versenynaptár ritmusa, az, hogy rövidebb a bajnokság, és professzionálisan kezelik a dolgokat. Ez alatt azt értem, hogy lényegében békén hagynak, nem szólnak bele a dolgaidba feleslegesen: a feladatod az, hogy menj ki a parkettre, és tegyél le minőségi teljesítményt az asztalra. Ennek a szabadságnak persze megvan a maga nehézsége is, hiszen óriási nyomást helyez a játékos vállára, de ez a fajta profi szemlélet – miszerint mindenki tisztában van a saját feladatával, és csupán annyit kérnek, hogy menj ki és teljesíts – számomra rendkívül vonzó volt.



Török valóság: zöld lámpa a pályán és a légiósok felelőssége

Az új szezont nagyon erősen kezdted, az Euroliga selejtezőjében életed formájában játszottál és dobtál, azóta is viszed a hátadon a csapatot. Fiatalon kiemelkedő scorerként ismerhettünk meg téged, az utóbbi időben pedig igazi mindenes lettél, aki sokszor csak akkor kezdett el agresszívan vállalni, amikor tényleg arra volt a csapatnak a legnagyobb szüksége, most viszont látjuk, hogy mire vagy képes ezen a téren a legmagasabb szinten is. Milyen mindset-beli változás vagy változtatás kellett ehhez? Mit kommunikált feléd az itteni edződ, Murat Alkas annak kapcsán, hogy mit vár tőled?

Sosem tartottam magam klasszikus scorer típusnak. Természetesen a pontszerzés képessége mindig is ott volt a tarsolyomban, ráadásul fiatalabb korban sokkal könnyebb pontokat szórni, mint később a felnőtt élmezőnyben. Ennek ellenére mindig is arra törekedtem, hogy a játék több szegmensében jeleskedjem, és kifejezetten élvezem, ha sokszínű kosárlabdázóként léphetek pályára. Mindig azt próbálom hozzátenni, amire a csapatnak aznap éppen a legnagyobb szüksége van: ha gólpasszok kellenek, akkor azokat adom, ha a lepattanózásban kell besegíteni, akkor odaállok, ha a pontszerzés hiányzik, akkor dobok, miközben igyekszem a védekezésben is maximálisan stabilitást nyújtani. Sokkal nagyobb élvezetet jelent számomra, ha változatos módokon tudom támogatni a csapatot, és nem csupán egyetlen statisztikai mutatóban próbálok kiemelkedni. Ha történetesen rosszabb dobónapom van és nem esnek a kísérletek, akkor sem esem kétségbe, mert más területeken azonnal tudok kompenzálni.

Azt hiszem, az edzőm is pontosan ezt ragadta meg az érkezésemkor: látta, hogy nem vagyok beskatulyázva mereven egy pozícióra. Lassan kezdek ráébredni, hogy ez a mentalitás nemcsak nála, hanem alapvetően az egész török kosárlabdában uralkodó felfogás. Ott élesen elválik a hierarchia: vannak a légiósok, és vannak a hazai játékosok, és a pályán gyakorlatilag minden a légiósokra van bízva. Teljes zöld lámpát kapunk a játékszervezésben és a befejezéseknél, viszont ezzel párhuzamosan el is várják, hogy minden szorult helyzetet megoldjunk. Nincsen túlbonyolítva a taktika, kevés a kötött szabály a pályán: felküldik az embereket, és megkapod, hogy oldd meg a szituációt. Ennek vitathatatlan előnye a felszabadultság, hiszen a maximális bizalmat élvezve kosárlabdázni sokkal hálásabb feladat, mint görcsösen, szűk keretek közé szorítva játszani.

Ugyanakkor ennek van egy kőkemény hátulütője is: a nyomás állandó. Nem engedhetsz meg magadnak egy rossz napot sem, tilos összeesni mentálisan vagy fizikálisan. A testi épségeddel, fáradtságoddal senki sem törődik mélyebben; a jelenlegi tapasztalataim szerint nem tesznek különösebb lépéseket az egészséged menedzselése érdekében, magadnak kell mindent kézben tartanod, miközben a pályán győzelmeket várnak a külföldiektől. Ez egy sajátos és rideg közeg, amelynek megvannak a komoly nehézségei. Az utóbbi időszakban már én is kezdtem megérezni a fizikai és mentális terhelést, küzdöttem vele, úgyhogy egyáltalán nem bántam, hogy a válogatott összetartás miatt érkezett egy kis szünet. Jó egy picit kiszakadni ebből a légkörből, és visszatérni a strukturált, rendszerezett kosárlabdához, mert a török mindennapokban ezt a fajta taktikai rendet egyelőre nem igazán sikerült felfedeznem, hosszú távon pedig roppant nehéz ebben létezni. De ez volt a kihívás, amit kerestem, megkaptam, és mindent megteszek, hogy sikeresen megoldjam.



Harc a nemzetközi és a hazai fronton

Az Euroligában harcban vagytok a továbbjutásért, a lengyel Lublin, a cseh USK Praha, valamint a francia Bourges mellett a csoportban, ahol rögtön előbbiek ellen egy nagyarányú diadallal kezdtetek, azóta viszont nem jöttek a győzelmek. Mi lehet reálisan a cél számotokra idén az igencsak vérfrissített nemzetközi-, illetve a szintén nagyon kompetitív hazai ligában?

A két sorozatot teljesen külön kell választani egymástól, már csak a szabályozás miatt is. A török bajnokságban bevezették azt a szabályt, hogy a mérkőzéseken egyszerre legfeljebb három légiós tartózkodhat a pályán, ami drasztikusan átrajzolja a csapatok szerkezetét és az alkalmazható taktikát. Ennek eredményeként szinte két teljesen különböző arcot mutatunk az Euroligában és a hazai porondon. Hogy ez hosszú távon jó-e vagy sem, azon felesleges rágódni, jelenleg ez az adottság, ehhez kell alkalmazkodnunk.

Kristálytisztán kirajzolódik, hogy a hazai pontvadászatban rendkívül nehéz lesz mérkőzéseket nyerni. Folyamatosan ott vagyunk közvetlenül az élcsapatok nyomában, de az eddigi eredmények azt igazolják, hogy a kiemelkedő erőt képviselő gárdákat pont nem tudjuk elkapni. Nagyon közel járunk a bravúrokhoz, de valami apróság a végjátékokban mindig hiányzik a sikerhez. Azok a találkozók pedig, ahol papíron a miénkhez hasonló kaliberű és összetételű ellenfelekkel találkozunk, a keretek mélysége és a légiósszabály miatt sokkal keményebbek és nyögvenyelősebbek, mint kellene lenniük. Emiatt a török bajnokság összességében komolyabb megpróbáltatást jelent.

Az Euroligában a puszta számok most nem mutatják azt, hogy akkora menetelésben lennénk, a Lublin elleni idegenbeli vereséggel nem feltétlenül kalkuláltunk, és ezzel megnehezítettük a saját dolgunkat. Ugyanakkor még hátravan két hazai összecsapásunk a csoportban, és a saját csarnokunkban sokkal kedvezőbbek az esélyeink. Az elmúlt hetekben rengeteget utaztunk és sorozatban idegenben játszottunk, ami nem feltétlenül ad teljesen reális képet a valós erőviszonyokról. A vereség dacára a továbbjutásra még bőven van reális sanszunk, és személy szerint hiszek benne, hogy kiharcoljuk a helyünket a következő körben. Mivel a csapatok viszik magukkal a korábbi győzelmeket a folytatásba, a kiindulási pozíciónk nem lesz a legkedvezőbb, de ennek a formálódó klubnak az életében már az is hatalmas sporttörténeti tettnek számítana, ha kvalifikálná magát a második szakaszba.

Egyéni képzés és a török öltözői attitűd

Köztudott rólad, hogy rengeteg időt és energiát raktál pályafutásod alatt az egyéni képzésbe. Törökországban, illetve a klubodnál mi ennek a kultúrája, pláne úgy, hogy a heti két meccs miatt rengeteg az utazás?

Semmi. Legalábbis abból kiindulva, amit én a saját szememmel tapasztalok: abszolút semmi nem létezik belőle. Pedig a mi klubunk remek mintapéldája lehetne a tudatos építkezésnek, hiszen az Emlak Konut lényegében egy utánpótlás-bázisból nőtte ki magát. Mindössze öt éve szerepelnek az élvonalban, tehát elképesztően rövid idő alatt értek fel a nemzetközi szintre. A felnőtt keret gerincét elvileg azok a fiatal török játékosok alkotják, akik az egyesület saját rendszerében nevelkedtek, melléjük pedig igazolnak négy-öt meghatározó légióst, akikre a nehéz pillanatokban rábízzák a problémamegoldást.

Ennek ellenére az egész török kosárlabda-kultúra roppant furcsa számomra ebből a nézőpontból. Egyszerűen nem látom a tüzet a hazai fiatalok szemében. Nem érzem rajtuk azt a belső késztetést, hogy valóban le akarnák tenni a névjegyüket, hogy éhesek lennének a folyamatos fejlődésre és arra, hogy hétről hétre jobb kosárlabdázóvá váljanak. Megjelennek a tréningen, mert ki van írva a kötelező programban a jelenlét, de önként vállalt plusz munkát, extra energiabefektetést senkinél sem láttam még. Nyilván nem figyelem a csapattársaimat a nap huszonnégy órájában, de a tettekből, a hozzáállásból nagyon pontosan le lehet szűrni az ambíciókat. Kívülről rendkívül kényelmesnek, lustának tűnnek, akik túlságosan gyorsan megelégednek a pillanatnyi státuszukkal. Ha az edző felemeli a hangját és ordít velük egy sort, legfeljebb annyival intézik el magukban, hogy rendben van, ordítozik, mert fiatalok vagyunk – de a valós belső hajtóerőt, az igazi akarást hiányolom belőlük. Professzionális sportolóként ezt a mentalitást elképesztően furcsa testközelből megélni.



A vb-áttörés és a sorsdöntő Eb-ablak

A válogatottal óriási sikert értetek el, s ott szintén vezérként húztad a nemzeti csapatot a legélesebb helyzetekben is. Hogy élted meg ennyi idő távlatából a vb-selejtezőtornát, illetve magát a 16-os döntőt, miket vittél el magaddal leginkább ezekből az élményekből tapasztalatként?

Rendkívül szép és felejthetetlen élménnyel sikerült lezárnunk a nyári időszakot. Persze van egy sajátos, szinte szarkasztikus bája az egész helyzetnek, hiszen az Eb-re nem sikerült kijutnunk korábban, a vb-n viszont óriási sikert arattunk. Hosszan lehetne boncolgatni az okokat, hogy miért alakult így, és miért bizonyul sokszor nehezebb feladatnak kiharcolni az Eb-szereplést, mint egy vb-n bravúrosan helytállni; ennek rengeteg összetevője van, felesleges lenne mélyen belebonyolódni. A legfontosabb az, hogy az adott pillanatban sikerült kihoznunk magunkból a valódi csúcsteljesítményt. Úgy gondolom, ezzel a kerettel akkor és ott a maximumot tudtuk nyújtani a parketten.

Végre kijött a lépés, és ami a magyar válogatottak esetében ritka kincs, a szerencse is mellénk állt az éles szituációkban, hiszen nem arról vagyunk híresek a nemzetközi mezőnyben, hogy a véletlenek állandóan a mi malmunkra hajtanák a vizet. Felemelő érzés volt megélni ezt a sikert, minden csapattag egy életre szóló élménnyel gazdagodott. Számomra a torna legfőbb tanulsága az volt, hogy sikerült pontosan bepozicionálni a csapat valós erejét a nemzetközi hierarchiában. Óriási lendületet adott ez a nyár, és bár a tornát követően rettentően fáradtan vágtam bele a klubszezonba – ami nem a legideálisabb felkészülés volt arra, hogy azonnal egy Euroliga-selejtező feszültségébe csöppenjek –, a fáradtság dacára éreztem, hogy lendületben vagyok. A leginkább lélekmelengető élményt az jelentette, hogy az emberek nem pusztán rólunk kezdtek beszélni, hanem maga a női kosárlabda került be a közbeszédbe. Visszatettük ezt a sportágat a térképre, ami a jövőre nézve felbecsülhetetlen érték.

Most három Eb-selejtező következik a jelenlegi ablakban, ebből kettő hazai pályán. Hogy látod, milyen hatással van a csapatra az áttörést jelentő vb-negyeddöntős szereplés, miként tudtok tovább fejlődni közösen ez által?

Gyökeresen eltérő feladat lesz, mint a nyári megmérettetés volt. Elsősorban azért, mert a mi csapatunknak hagyományosan az áll jól, ha van időnk összecsiszolódni, formába lendülni és sokat együtt készülni – most viszont pont erre nem lesz lehetőségünk. A légiósok és a hazai játékosok teljesen különböző időpontokban futnak be az összetartásra, a meccsek előtt mindössze egy, legfeljebb két teljes keretes edzés jut a taktika finomítására, ami fényévekre van az ideális felkészüléstől. Ez komoly nehezítő tényező lesz számunkra.

Rendkívül hangsúlyos kérdés lesz, hogy a kerettagok közül ki érkezik makkegészségesen és jó formában, valamint milyen gyorsan leszünk képesek közösen alkalmazkodni a mostoha körülményekhez. Számít az is, ki melyik országból, mennyi utazással a lábában esik be a válogatottba, és mennyi ideje marad felvenni a megfelelő ritmust. Ugyanakkor ezzel a kerettel már rengeteg időt töltöttünk együtt, kialakult az alap, így az idő múlásával egyre kevésbé okozhat gondot a közös edzésidő hiánya – elvégre a rivális nemzetek sincsenek jobb helyzetben nálunk. A bravúros vb-szereplés után a nyomás vitathatatlanul ránk nehezedik, a szurkolók és a szakma is elvárja az eredményt. Bízom benne, hogy ezt a terhet képesek leszünk megfelelően kezelni, és olyan tartással fogunk pályára lépni a hazai mérkőzéseken, ami méltó a válogatotthoz, hiszen mindannyian tisztában vagyunk az előttünk álló ablak valós súlyával.

Fotó: Girgász Péter / MKOSZ, FIBA