Egy 55 pontos egyéni élvonalbeli rekord 1992. október 14-ről, amely a mai napig megdönthetetlen a magyar A-csoportban. Matus Gábor feleleveníti a Valerij Szizovval töltött éveket, a Videoton és az Albacomp közötti korszakváltást, valamint a modern kosárlabda szakmai és mentális átalakulását.
A székesfehérvári kosárlabda gyökerei és az Albacomp felemelkedése
34 éve, pontosan ezen a napon csapattársad, a korábban a szovjet válogatott mezét is magára öltő Valerij Szizov mindmáig megdönthetetlen, 55 pontos abszolút magyar élvonalbeli csúcsot dobott a Nagykőrösi KK ellen, s ezzel 118–89-es, magabiztos sikerre vezette az Albacomp SC-t. Érdekesség, hogy az addig 4–2-vel álló Pest megyeiek, illetve a ti csapatotok sorsa teljesen más irányba ment tovább, hiszen a fehérváriakkal 2–4-gyel indítottátok az idényt, de Vetési Imre mester vezetésével ti végül bejutottatok a rájátszásba hetedik helyen, míg a kőrösieknek a bennmaradásért kellett meccselniük, amit végül sikerrel abszolváltak. Akkor az Albacomp még friss brand volt a magyar kosárlabdában, a későbbi háromszoros magyar bajnokcsapatból te és az akkor 17 éves Sajni Balázs voltatok a keret tagjai. Létezett még a Videoton, amely a másik, akkor még nagyobb múlttal rendelkező székesfehérvári klubként hozzátok hasonlóan a legjobb nyolc között végzett. Te a Vidinél kezdted élvonalbeli pályádat, mégis a Budapesti Honvédnál töltött katonai kitérőd után egy évvel az Albacomphoz csatlakoztál, és egészen az aranykorszak utánig hűségesen szolgáltad, majd a vezetőséghez csatlakoztál. Mesélj nekünk arról, hogy milyen volt akkoriban a fehérvári kosaras élet, illetve mennyire lehetett érezni, hogy pár éven belül abból az Albacompból Dávid Kornél és kiemelkedő légiósok, valamint Halm Rolland vezetésével egy többszörös bajnokcsapat formálódik, amely azóta is szinte mindig élcsapatnak számít a hazai élvonalban?
Az az időszak egy nagyon különleges átmenet volt. Amikor a Videotonból átjöttünk az Albacomphoz, a névadó szponzor éppen beállt az Alba Regia Sportklub – vagy akkori nevén ARÉV – mögé. A rendszerváltás után a nagy állami vállalatok kiszálltak a sportból, de nálunk szerencsésen alakult a helyzet, mert az Albacomp főszponzorként előrelépett. A tulajdonosi kör, Minárovits János és a klubelnökünk, Nagy Gábor egyértelmű célt tűztek ki: folyamatosan lépegetni fogunk előre. Amikor Hegedűs Petivel átigazoltunk, ez a koncepció rendkívül szimpatikus volt számunkra. Ugye előtte is létezett már a csapat, voltak minőségi légiósok, mint például a csehszlovák válogatott Zdeněk Böhm, de a két orosz játékos érkezésével és Vetési Imre vezetőedzői kinevezésével indult meg az igazi építkezés. A vezetés mindig azt kérte tőlünk, hogy lépjünk egyet előre, a végső vízió pedig az volt, hogy Magyarország legjobb csapatává váljunk. Ez a terv és elhivatottság mozgatott minket, és később Dávid Kornélt is ez motiválta, amikor csatlakozott hozzánk. Szeretett volna részese lenni valaminek, amit a nevünkhöz fűződően építünk fel a csúcsig. Sajni Balázs, a közben érkező Kornél és én voltunk az az állandó mag, akik végig jelen voltunk a klub előretörésében és a csúcsra érésben. Béres Gábor is megemlíthető még, ő is 17 évesen került a gárdához.
A '90-es évek mezőnye és a légiósélet dimenziói
Hogyan emlékszel vissza arra az 1992–93-as szezonra, melynek a végén a Tungsram-Honvéd BT nyerte az aranyat, a két évvel korábbi bajnok Szolnoki Olajbányászt legyőzve a fináléban, s ahol még a mezőnyben a Csepel SC érmekért küzdött, a Baja stabil tagja volt az A-csoportnak, a Hódmezővásárhely pedig rendszeres résztvevője volt az élvonalnak, a Debrecen viszont akkor esett ki onnan az évad végén?
A '90–91-es szezonban voltunk a Honvédnál, majd '91–92-ben egyesült a Tungsram és a Honvéd. A két fővárosi klub egyesülése folytán az a gárda játékosállományban rendkívül erős lett. Ugyanakkor a vidéki fellegvárak, mint a Baja vagy a Szolnok, óriási hatással voltak a hazai kosárlabdára. Abban az időben legfeljebb két, később három külföldi szerepelhetett a csapatokban, így a magyar játékosok hangsúlyos szerepet vállaltak. Sokkal nagyobb felelősség hárult rájuk, mint napjainkban. Ez nem kizárólag magyar sajátosság, egész Európában megfigyelhető folyamat volt: ahogy több pénz áramlott a sportágba, a helyi nevelésű játékosok fokozatosan háttérbe szorultak, és a klubok egyre több külföldit alkalmaztak.
A csapatotokban összesen két külföldi szerepelt, a már említett pontgyáros Valerij Szizov a maga 27,8 pontos szezonátlagával a bajai Vujicsics Vujadinovics mögött másodikként végzett az idényben, illetve a szintén bedobóként használt Dmitrij Trusin, ők voltak az első számú pontfelelősök, de te magad 23 évesen 10,6-os pontátlagoddal karriered legjobbját hoztad. Milyen volt akkor külföldiekkel együtt szerepelni a honi élvonalban, miként lehetett őket a csapatba építeni, illetve mennyire tudtatok velük kollektívan érdemben kommunikálni?
A nálunk játszó két orosz srác nagyon gyorsan beilleszkedett. Abban az időszakban mi még tanultunk oroszul az iskolában, ők pedig beszéltek angolul, így a kommunikáció teljesen gördülékenyen működött. Emberileg és személyiségre is nagyszerű karakterek voltak. Szizivel és Dínóval a mai napig szoktunk néha beszélni. Amikor a bajnoki cím tízéves évfordulóján szerveztek egy gálameccset, mindketten első szóra vállalták a szereplést, és pontosan ott folytattuk a beszélgetést velük, ahol évekkel azelőtt abbahagytuk. Mivel keleti szomszédjainknál a rendszerváltással kinyíltak a határok, akkoriban indult meg a légiósok áramlása a volt szovjet utódállamokból. Volt, ahová litvánok mentek, érkeztek lettek és oroszok is. Mivel egy csapatban csak ketten lehettek külföldiek a sok magyar mellett, kénytelenek voltak jobban alkalmazkodni a helyi közeghez, ami nálunk teljesen mentes volt a fennakadásoktól.

Mit mondott ő maga, miért pont Fehérvárra került légióskodni? Mit tudsz arról, hogyan működött akkor itthon a külföldiek kiválasztása?
Pontosan már nem emlékszem a folyamat minden részletére. Orosz István volt az, aki az orosz nyelvtudásával, valamint Minárovits János és Nagy Gábor ismeretségi körén keresztül közreműködött az ideérkezésükben. A kiválasztásban abban az időben még nem álltak rendelkezésre részletes adatok vagy videók; szinte kizárólag a dobott pontokat és a korábbi csapataikat lehetett figyelembe venni. Ők a Dinamo Moszkvából érkeztek. Szizi később a CSKA Moszkvánál edzősködött, és a Fehérváron született fia, Pavel is kosárlabdázott, utánpótlás-válogatottságig vitte.
Szizov anno a Dinamo Moszkvából indult junior Európa-bajnokként a szovjetektől, majd a Szpartak Szentpétervár lett a következő állomása a fehérvári éveket követően, de még a Himki Moszkvával is szerepelt a 2000-es évek elején a Koracs-kupában. Mesélt nektek részletesebben ezekről az élményeiről?
A későbbi pályafutásáról akkoriban nehezebb volt értesülni, hiszen az online felületek és a közösségi média hiányában a kapcsolattartás még bonyolultabb volt. A Kft.-nél dolgozó Orosz István tartotta velük folyamatosan a kapcsolatot. Ezért is lehetett könnyen megszervezni a gálameccset, ahol ikonikus alakjaiként ünnepelhettük őket a fehérvári szurkolókkal.
A történelmi 55 pontos mérkőzés és a pályán lévő dinamika
Ha már az 55 pontos meccs, mi maradt meg benned arról az összecsapásról, és mennyire tűnt fel a játék alatt, hogy egy ilyen történelmi teljesítmény van kibontakozóban? Irányítóként jó részben a te felelősséged is volt labdákkal tömni a pontgyárost...
Abban a korszakban a meghatározó játékosok kifejezetten labdaigényesek voltak. Mivel nekik ketten óriási volt a mezőnymunkájuk, sok labdát használtak el, nekünk pedig az volt az elsődleges feladatunk, hogy kiszolgáljuk őket, miközben nekünk is ki kellett vennünk a részünket a pontszerzésből. Később, Kornél érkezésével ez a felelősség még jobban megoszlott. Irányítóként mindig patikamérlegen kellett mérlegelnem, hogy ki mikor kapja meg a labdát, és kire játsszuk le a figurát felállt védelem ellen. Ennek ellenére rendkívül modern, gyors és látványos kosárlabdát játszottunk sok dobott ponttal. Lehet, hogy a védekezésünk nem mindig érte el a legmagasabb szintet, de támadásban mindenki rendkívül kreatív volt. Dínó nagyon atletikus volt, Szizinál pedig kevés jobb kezű dobójátékost láttam kívülről; távolról hihetetlenül veszélyes volt, és mindketten a legmagasabb technikai képzettséggel rendelkeztek. Szizi magyarországi tartózkodása alatt ráadásul kiválóan megtanult magyarul megérteni és kommunikálni, ami jelentősen megkönnyítette az anekdotázást és az együttműködést.
A kosárlabda fejlődése, taktikai és szemléletbeli változások
1988-ban ütötted le először a labdát az NB I/A-ban, majd 2003-ban akasztottad szögre a cipőd. Ha a '80-as évek végét, a 2000-es évek elejét és a mai viszonyokat alapul véve kell beszélni a magyar férfi élvonalról, milyen főbb különbségeket emelnél ki, amiket a saját bőrödön éltél meg régebben még a pályán, majd azon kívül?
A szabályrendszer és a sportág általános fejlődése óriási változást hozott. A játék elképesztő mértékben felgyorsult és fizikai jellegűvé vált. Ha megnézzük az NBA-t vagy az Euroligát, a támadások száma és a csapásszámok folyamatosan emelkednek. A mi időnkben a 2x20 perces játékidővel és a hosszabb támadóidővel lényegesen lassabb volt a kosárlabda, jóllehet az akkori Albacomp már Vetési Imre, majd még inkább Farkas Sándor alatt próbálta a gyors, átmeneti játékot erőltetni. Amikor átültem a kispadra és Dzunics Braniszlav mellett dolgoztam másodedzőként, már elvárás volt ez a tempó. Ekkoriban jelentek meg az atletikus amerikai légiósok, akik új kosárlabda-kultúrát hoztak be az országba, és ennek óriási szerepe volt abban is, hogy a válogatott kijutott az 1999-es, még 16 csapatos Európa-bajnokságra.
Ha három mondatban kéne meghatározd, hogyan változott az akkori kosárlabda-kultúrához képest mostanra a magyar helyzet úgy, hogy a mai napig vezetőként dolgozol a sportág honi sikereiért, kiemelten a székesfehérvári tehetségekért a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémiával, mit mondanál?
A kosárlabda mára elüzletiesedett és nagyságrendekkel drágábbá vált, így állami segítség nélkül a hazai kis piacon rendkívül nehéz előrelépni. A külföldiek szerepeltetése hangsúlyosabb lett, míg a mai fiatalok figyelmét a digitális világ és a közösségi média eltereli a kizárólagos sportfókuszról. Bár a TAO-rendszernek köszönhetően a bázis széles, átgondolt, többéves klubkoncepciók nélkül az utánpótlásból érkezők nehezen tudnak megragadni az A-csoportban. Nálunk, a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémián örömteli, hogy évről évre sikerül tehetségeket eljuttatni az élvonalba, de az, hogy ott miként állják meg a helyüket, a fogadó klubok koncepcióján, a vezetőedzőkön és a fiatalok áldozatvállalásán múlik.

Fotó: Simon Erika