Magyarországon nincs is pontos szám arról, hány edző dolgozik az olimpiai és a nem olimpiai sportágakban, vagy éppen a legkülönfélébb amatőr csoportosulásoknál, mint kosárlabda edző. Az egyre népszerűbb kosárlabdázásban is rengetegen kapnak lehetőséget arra, hogy bizonyítsák rátermettségüket, emberileg és szakmailag egyaránt.

 

Aktuális beszélgetőpartnerem, Rezák László a minőségi kategóriát képviseli. Az edző legnagyobb sikereit a Szolnoki Olajbányász együttesével érte el, de számos más helyen is komoly részsikerek eléréséhez segítette mindenkori csapatát. 

 

Rezák László ma már az erősen középkorú edzők kategóriájába tartozik, kezdő nyugdíjas, de továbbra is tevékeny. Utánpótláskorú csapatok edzőit mentorálja. Az egyik alkalommal Budapesten, a Menyecske utcai iskolában értem utol. 

 

– A MAFC 14, 16 és 18-as évjáratú csapatainak edzésmunkáját figyelem, ugyanez a dolgom Kecskeméten is női és férfi csapatoknál. Igyekszem a csapatok edzőinek munkáját észrevételeimmel segíteni.    

 

 

– A fővárosban, a XVI. kerületben születtem, Rákosszentmihályon, ahol a Béla utcai általánosba jártam. Hatodikos koromban költöztünk Kecskemétre, ahol a végzést követően a Katona József Gimnázium tanulója lehettem. Az országos elismertségnek örvendő Adamik Ferenc lett a testnevelő tanárom. Az általános iskolában kézilabdáztam, egy kézilabda meccsen elestem, kulcscsonttörést szenvedtem, ezért átváltottam labdarúgásra. A gimnáziumba már úgy érkeztem, hogy a labdarúgás volt az első számú sportom. Adamik tanár úr hatására, aki atléta edző is volt, próbálkoztam a rúdugrással. Később egy alkalommal a felnőtt kosaras nők edzését néztem, amikor a tanár úr beállított a hiányzó, tizedik hölgy helyettesítésére. Utána közölte: hagyjam a rúdugrást, inkább kosarazzak. Így kerültem Guoth Iván kezei alá és maradtam végül a kosárlabdázás mellett. Az érettségi idején már rendszeresen játszottam irányítót a felnőttek között. 

 

 

– A mindenkori testnevelőim egytől egyig kiváló emberek és szakemberek is voltak. Budapesten Széles tanár úr, Kecskeméten Madár Imre, Dunszt Frigyes, majd Adamik Ferenc tanár urak sokat segítettek. Az ő hatásuk „vastagon” benne volt abban, hogy én is testnevelő tanár akartam lenni. A TF-en is nagyon jó tanáraim voltak, Bánki Ferenc, Koltai Jenő, Arold Imre, Varga Jenő, Kovács László és még sorolhatnám őket. Együtt játszottam többek között Kamarás (Kamigyuri) Gyurival és Németh (Grün) Lacival, Mészáros Lajossal, Varga Mátyással. Bánki Ferenc, aki a kosárlabda tanszék vezetője és egyben az edzőnk volt, kiváló pedagógusként olyan példát mutatott nekem, amely nagyban befolyásolta a későbbi pályafutásomat. Az a négy év életem egyik legszebb időszaka volt. 

 

 

– Tényleg tele vagyok jobbnál jobb TF-es sztorikkal, lehet, hogy egyszer majd megírom. Amikor végeztem a TF–en, Sopronba hívtak játékosedzőnek. Egy héttel a szerződéskötés előtt Kégel Tamás, akinél a tanítási gyakorlatomat végeztem, rábeszélt, maradjak inkább Kecskeméten, és tanítsak és edzősködjek. Így 1975-től tanítottam és edzősködtem a Hunyadivárosi általános iskolában. Utánpótlással foglalkoztam. A felnőtteket 1981-ben éppen Kégel Tamástól vettem át, és 1988-ig dolgoztam a KSC-nél vezetőedzőként, és tanítottam a Kertészeti Főiskolán. Kiemelkedő játékosaim voltak Farkas István, Szabó Ferenc, Horváth Imre, Radovics József, Felföldi Kálmán, Kovács Tamás, akikkel az NB I/A csoportban szerepeltünk. 

 

 

– 1989-ben hívtak Szolnokra vezetőedzőnek az NB I/B-ből akkor az élvonalba feljutott férfi csapatukhoz, és ezt az ajánlatot elfogadva költöztem oda. Az 1990/91-es évadban bajnoki címet szereztünk, a másodedzőm Szalay Ferenc volt. A játékosok közül Berkics László, Tóth Attila, Tóth Zoltán, Horváth Imre Kmézics Zorán, Judik Béla, Rasid Abeljanov és Andrej Tyubin voltak a meghatározó emberek. Nagyon jó csapat volt. További két alkalommal lettünk ezüstérmesek, a Magyar Kupában pedig háromszor játszhattunk a döntőben. Kiemelkedő játékosom volt még az évek során Ivkovics Sztojan is. Szolnokon egyébként 1998-ig vihettem a csapatot. 

 

 

– Mert még jókor kapcsoltam, hogy a kispad mögött ül az utódom. Ezért idejében váltottam Paksra, ami alapvetően jó döntésnek bizonyult. Két jó évem volt ott is, sikerült a négy közé juttatni csapatot, elsősorban Gulyás Róbert és Boros Zoltán kiemelkedő játékával. Hosszabbítás helyett Nyíregyházára vitt az utam. Három évre szólt a szerződésem, de már az első évben feljutottunk az NB I/B-ből az élvonalba. Ráadásul ott sem játszottunk alárendelt szerepet, hiszen bekerültünk az első nyolcba. A harmadik szezonban azután csődközeli helyzet alakult ki az egyesületnél, bizonytalanná vált a jövő, ezért úgy döntöttem, hogy visszatérek Szolnokra, ahonnan tanári állást ajánlottak. 

 

 

– Egyetlen lehetőséget láttam magam előtt: a családom érdekében elmentem a Tiszaparti Gimnáziumba tanítani, és az utánpótlás csapatnál folytattam edzői tevékenységet. Mindent összevetve azt mondhatom, hogy egész pályafutásom alatt legjobban Szolnokon éreztem magamat, itt is telepedtem le, és itt élek a mai napig is a családommal. A válogatotthoz (1986-1991-ig) a szövetségi kapitány, Mészáros Lajos hívott másodedzőnek, akivel öt évig jól tudtunk együttműködni. Feltehetően ezért választott engem másodjára is (1996-tól 2000-ig) maga mellé. 

 

 

– Igen, az egyik ciklusban a városi közgyűlés egyik tagja váratlanul megbetegedett, és Szalay Ferenc polgármester engem kért meg arra, hogy töltsem be a képviselő helyét, mivel éppen abban a körzetben lakom. Kérésének szívesen eleget tettem, és próbáltam képviselni az itt lakók érdekeit.

 

 

– Azt tapasztalom, hogy az edzők szívesen fogadják a tanácsaimat. A gyerekek fizikai és technikai felkészítését egyaránt rendkívül fontosnak tartom, és ezt próbálom hangsúlyozni a beszélgetések során. Nem könnyű a helyzetük a mai fiatalokkal és a szülőkkel. Nagyon jó pedagógusnak kell lenni, és széleskörű szakmai ismerettel kell rendelkeznie annak, aki eredményesen szeretné végezni a munkáját.

 

 

– Alapvető gondnak látom, hogy hiányos felkészültséggel jönnek fel a fiatalok. Akik pedig jobb adottságokkal rendelkeznek, azoknak a mentalitása nem optimális. Úgy látom, többen akarnak sztárok lenni, és csak kevesebben vállalják, hogy ők elsősorban zongoracipelők.