A 92 esztendős Judik Zoltán a magyar kosárlabdázás legendája. 116-szor volt felnőtt válogatott, részt vett az 1960-as római olimpián, nyert főiskolai világbajnokságot (1954), volt ezüstérmes Universiadén (1957), illetve kétszer negyedik az Eb-n (1957, 1959). Az 1955-ös Európa-bajnokságról egy foggyökérkezelés, egy nem fertőtlenített injekciós tű és egy ebből fakadó fertőző májgyulladás miatt maradt le. Ezt követően a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnökként szerzett diplomát, és itthon és külföldön csaknem 180 tornaterem, pálya, uszoda, sportcsarnok és stadion őrzi a keze nyomát.

 

A kosárlabdában, mint a csapatsportágak többségében, rengeteg barátra lelhet az ember az ellenfél soraiban is, és nem volt ez másképp Judik Zoltánnal sem. Megismerkedett többek között a 87. születésnapját bő egy héttel ezelőtt ünneplő Franz Vranitzky korábbi osztrák szövetségi kancellárral, akivel jó barátságot kötött. Bár sokáig nem találkoztak egymással, a nyár végén Bécsben járt a Judik család, ahol újra összefutott a két régi barát - erről kérdeztük az egykori kiváló kosarast.

 

 

 

- Az első válogatottságom egy osztrák-magyar mérkőzés volt Bécsben, egy főúri palotában, közel a Magyar Nagykövetséghez. Ennek az épületnek egy részét lebombázták a háborúban, de egy másik része épen maradt. Jellemző az akkori osztrák létesítményhelyzetre, hogy egy osztrák-magyar válogatott meccset ebben a bizonyos kápolnában kellett lejátszanunk, ahol az oldal- és az alapvonalak, valamint a fal között nagyjából 40 centiméter hely volt - ott álltak az osztrákok ismerősei, illetve a karzaton, az orgona mellett. Ezen a találkozón, illetve a másnap rendezett újabb mérkőzésen Vranitzky az osztrákoknál szerepelt.

 

 

- Igen. Vranitzky sógora egy Ewald Polansky nevű úriember volt, ő volt akkor az osztrák válogatott csapatkapitánya. Később a sportmozgalomban dolgozott, tulajdonképpen a sporthivatalnak volt a titkára, ami egy igen magas beosztás volt, hiszen országosan minden ehhez kapcsolódó dologba belelátott. A mérkőzést követő banketten, illetve a bankett utáni sörözésen összeismerkedtünk - a család és az iskola révén tudtam valamit németül. Az ezt követő években a különböző tornákon elég sokszor összefutottunk egymással. A sport révén szerencsére sokat utazhattam külföldre, és sokat találkoztunk, ennek eredményeként kialakult egy szimpátia közöttünk, jó barátok lettünk.

 

 

- A sportpályafutásom befejezése után sokáig nem láttuk egymást, aztán 1990-ben volt Polansky 60 éves, és erre az alkalomra összeszedték a régi Babenberg csapatát (itt játszott ő és Vranitzky is), valamint a régi nagy ellenfélét, az EK Engelmannét. Ez olyan volt, mint nálunk anno a Honvéd-MAFC találkozók, minden évben rangadó volt a két együttes összecsapása. Kiderült, hogy a régi Engelmannból elég kevesen maradtak különböző okok miatt, akik pályára tudtak volna lépni. Vranitzky, aki akkor már kancellár volt, a Babenberg edzőjeként volt jelen a meccsen, és meghívtak minket Simon Jancsival, hogy meglepetésként legyünk ott ezen a jubileumi mérkőzésen. Bevittek minket az ellenfél öltözőjébe, az ő mezüket vettük fel, és amikor befutottak a csapatok, akkor derült ki, hogy mi is ott vagyunk - Polansky persze nagy ovációban tört ki, nagyon örült.

 

 

Vranitzky ekkor már kancellár volt, de Polanskyval a sport révén továbbra is kapcsolatban maradtunk, és sokat segített nekünk a nyugatra utazásban, ami egyáltalán nem volt egyszerű akkoriban - sokszor meghívott különböző konferenciákra. Greminger János már az OTSH elnökhelyettese volt az innsbrucki olimpiai idején, aminek Polansky volt a szervezőbizottsági titkára. Az innsbrucki ötkarikás játékok összes létesítményét megmutatta, voltunk kint versenyeken is, nagyon kellemes három napot töltöttünk ott együtt.

 

 

- A nyár folyamán láttam Vranitzkyről egy cikket a facebookon, részt vett egy gyűlésen, és akkor jutott eszembe, hogy eltelt több mint 30 év azóta, hogy utoljára találkoztunk. Arra gondoltam, hogy valahogyan megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot, ami nem volt könnyű, mert Ausztriában lakott, a régi elérhetőségei pedig már nem éltek. Az volt a nagy szerencsém, hogy az egyik unokám férje pannonhalmi diák volt, és az egyik diáktársa orvos lett, ő kiköltözött Bécsbe, és több mint 10 éve egy magánklinikán dolgozik az idegsebészeten. A két család nagyon jóban van egymással, és az unokámtól érdeklődtem, hogy nem lehetne-e valahonnan megszerezni Vranitzky elérhetőségét. Hogy milyen az élet: a bécsi magánklinikán dolgozó doktor egyik ismerőse volt Vranitzky kezelőorvosa - amikor kint jártunk náluk, akkor volt éppen három éve, hogy odaadta az egyik veséjét a feleségének.

 

 

- Küldtem neki egy emailt, javasoltam, hogy találkozzunk, beszélgessünk, aminek nagyon örült, és nagyon kedvesen válaszolt is. A feleségemmel, a lányommal és a vőmmel együtt négyen látogattunk ki Bécsbe, és még kiérkezésünk délutánján találkoztunk egy cukrászdában. Elérzékenyülve borultunk egymás nyakába, hiszen nagyon régóta nem láttuk egymást.

 

 

 

Este együtt vacsoráztunk nagy családi körben. Felmerült, hogy ennek a találkozónak maradhatna maradandó nyoma, ezért a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének segítségével készíttettünk egy emléktáblát, amit egy képkeretben is fel lehet akasztani a falra - azt szerettem volna, hogy legyen valami, amire ha Vranitzky ránéz, akkor emlékezzen ránk és erre a napra.

 

 

 

 

A feleségem dédapja Genersich Antal volt, aki a kolozsvári orvosi egyetemet alapította, ezért Ferenc Józseftől nemesi címet kapott. Ő Johann Genersich leszármazottja volt, aki a bécsi teológia megalapítója volt, és akinek az emléktábláját 2015-ben avattuk fel. Arra gondoltam, hogy ez egy jó családi program lehetne, így másnap délelőtt ellátogattunk, megkoszorúztuk az emléktáblát, és legnagyobb csodálkozásomra Vranitzky is ott volt velünk.

 

 

 

Aznap a Stephansdom mellett található előkelő áruház emeleti terasz éttermében ebédeltünk, Vranitzky pedig elhozta azokat a játékostársait a Babenberg egykori csapatából, akik még élnek, és el tudtak jönni. Nagyon jót beszélgettünk, felidéztük a régi emlékeket.

 

 

 

 

És ez az egész csupán azon múlott, hogy a facebookon megláttam a nevét. Előjöttek az emlékek, és ennek köszönhetően jött létre ez a találkozó.