A TF-BP ellen a 7.helyért játszott győztes találkozón tizenhárom percet töltött a pályán, minden dobását, labdaszerzését, lepattanóját taps kísérte. Érezte a csapat és a nézők felől áradó szeretetet? – kérdezte a Vasas honlapja Medve Mátétól, akit az utolsó bajnoki mérkőzés előtt búcsúztatott a Vasas Akadémia nevében Mészáros Zalán, a férfi szakosztály igazgatója.

 

Igen, egyértelműen, és mindenkinek hálás vagyok, aki még szebbé tette ezt a napot. Bevallom, az utóbbi másfél hétben nagyon keveset aludtam. A legkülönbözőbb gondolatok cikáztak bennem, igyekeztem egyfajta mérleget vonni. Negyedszázadot töltöttem a kosárlabda pályán, amibe még belegondolni is nehéz. Annyi szépet és jót kaptam a sportágtól, hogy most már valóban könnyű és hálás szívvel tehetem le a labdát. Úgy érzem, hogy a vége is tökéletesre sikerült, a Vasas Akadémián eltöltött négy év szinte hibátlan volt. Fiatalon sokat hallgattam a nagy öregeket az öltözőben, ők gyakran mondták a nehézsége idején, hogy egyszer úgyis minden a helyére kerül. A számomra ez Pasaréten történt meg.

 

 

Először is tisztázzuk, hogy mit nevezünk sikernek? Pusztán az eredményeket? A kupák, a győzelmek és dobott pontok számában mérjük magunkat? Volt időszak, amikor én is így gondolkodtam, hiszen magammal szemben mindig is szigorú voltam, és nagy elvárásokat támasztottam. Most azonban sokkal inkább azt tartom értéknek, amit az elmúlt négy esztendőben a Vasas Akadémia játékosaként lelkileg és emberileg kaptam, illetve adtam.

 

 

Igen, rájuk. Amikor Pasarétre igazoltam, Zalán nemcsak játékosként, de egyfajta mentorként is számított rám. Örültem az új feladatnak, miközben megtiszteltetésnek is éreztem. Ám amikor megkezdtük a szezont, azért igyekeztem a kosaras tudásomat is megmutatni. Mindig is erős versenyszellem élt bennem, még egy társasjátékban sem tudok veszíteni, a meccsek, az éles helyzetek motiváltak igazán. A Vasasnál azonban gyorsan rájöttem, hogy milyen szép befejezése lehet a karrieremnek, ha mostantól inkább a tudásom és az élettapasztalatom átadására figyelek. A fiatalok Pasaréten kiváló edzőktől tanulhatnak, jó alapokon nyugszik a szakmai munka, így én a valódi életre való felkészítésüket tűztem ki magam elé célként. Természetesen arra is büszke vagyok, hogy nagyon jó játékosok lettek, ám arra még inkább, hogy ezzel párhuzamosan kiváló fiatal férfiakká is váltak.

 

 

 

Viszonylag nehezen. Már tavaly is megfogalmazódott bennem a gondolat, a térdműtétemet követően nagyon nehéz volt a visszatérés. Az idei szezon elején azonban ismét frissnek éreztem magam, a hajrára viszont határozottan elfáradtam. Nem titkolom, testileg már nem tartottam magam alkalmasnak a játékra, szinte mindenem fájt. A búcsúmeccsen is nagyon éreztem a térdeimet. Ugyanakkor feleségemmel és kislányommal is szeretnék több időt tölteni, miközben a civil életben, a munkahelyemen is igyekszem megfelelni. Az elhatározás tehát már korábban megszületett, tavaly azonban még nem éreztem magam késznek arra, hogy elengedjem a sportolói karrieremet.

 

 

A fent említett okok mellett leginkább az, hogy a srácok is láthatóan készen állnak arra, hogy nélkülem folytassák a harcukat és kilépjenek a világba. Kicsit olyan ez, mint amikor felnőnek a gyermekek és el kell őket engedni. Most nekem is így kellett tennem, a fiúk tökéletesen felkészültek az előttük álló feladatokra. Érdekes, hogy a búcsú pillanatában a kezdetek is felrémlettek bennem. Nagyon hálás vagyok édesanyámnak és édesapámnak azért, hogy kisgyermekként hoztak vittek az edzésekre, meccsekre, és mindvégig támogatták a sportpályafutásomat. De ez utóbbi igaz feleségemre és kislányomra is, akik szó nélkül elfogadták a nélkülem töltött hétvégéket és estéket. Nehéz egy sportoló életviteléhez alkalmazkodni, engem nagyszerű emberek vettek mindig is körül, akik elfogadtak a kosárlabda iránti szenvedélyemmel együtt.

 

 

Az élet furcsa dolgokat produkál. Az engem búcsúztató Mészáros Zalán pont egy ilyen személyiség. Talán már nem is emlékszik rá, de karrierem elején volt egy számomra nagyon fontos, közös momentumunk. Fiatal játékosként kerültem Paksra, ahol minden percben az ő mozdulatait lestem. Példamutató egyéniség és nagyszerű kosárlabdázó volt. Akkoriban menesztették az edzőnket, én pedig teljesen bepánikoltam a hírtől. Zalánt kérdeztem, mi lesz most velünk? Ő a tőle megszokott határozottsággal és komolysággal válaszolt: „Mátékám, ez az élet része. Megerősödünk és megyünk tovább, mert ez a dolgunk!” Életem meghatározó üzenete lett ez a néhány mondat, ekkor és ettől váltam igazán felnőtté. A mai napig hálás vagyok neki ezért és a sok nagyszerű embernek, akik a pályafutásomat végig kísérték.

 

 

 

Többek között Faragó Peti, aki Pasarétre hívott, ahogy Stephen Arigbabu, Harald Stein, Katona Róbert is, akiktől olyan megbecsülést és tiszteletet kaptam Pasaréten, amelyhez hasonlóról más játékos csak álmodozhat. Még a kritikájuk is mindig a legjobbkor érkezett és építő jellegű volt. Ki szeretném emelni Vangelis Ziagkos személyét is, akinek az érkezése alaposan felkavart, úgy éreztem, nem tudok már az általa megkívánt szinten teljesíteni. Ő azonban másképp gondolta, kinyitott rajtam egy titkos zárt, felébresztette bennem az egyre inkább szunnyadó versenyzőt és tovább tudtam lépni. Óriási szerepe volt abban, hogy ilyen hosszan kitolhattam a pályafutásomat. És ott voltak a nélkülözhetetlen háttéremberek is, Kováts Máté, aki számtalanszor „drótozott össze” a mindennapokra és a meccsekre, vagy Nikola Obrenovic aki profizmusával és szakértelmével úgy készített fel, hogy még ezt az utolsó szezont is le tudjam hozni, no és persze Bazsik Bence, akire mindenben lehetett számítani, nem volt olyan problémám a Vasasnál, amire ne talált volna megoldást. De annyi embernek vagyok hálás, hogy itt nem is tudom felsorolni. Most hirtelen Jan Pavlík neve jut eszembe, aki korábban a nehéz időkben is bizalmat szavazott nekem, vagy Branislav Dzunic-é, akinek a kezei alatt igazi kosárlabdázó lettem, de Schmidt Béla és Bácsalmási Gábor is meghatározó személyiség volt a számomra. Utóbbi emlékét nagy szeretettel őrzöm. Minden edzőmnek és játékostársamnak köszönettel tartozom a sok szép emlékért!

 

 

A sport terén számos végzettségem van, s jövőre a mesterdiplomámat is szeretném megszerezni. Az biztos, hogy le fogunk ülni a Vasas Akadémia vezetésével és megbeszéljük a lehetőségeket. De ez még a jövő zenéje. A kosárlabda örökre az életem része lett, most azonban van néhány civil kötelezettségem is. Fantasztikus munkahelyen dolgozom, a kollégáim is drukkerekké váltak, támogattak, szurkoltak az utolsó pillanatig. A TF ellen is ott voltak, ráadásul hatalmas táblákkal. Nehéz volt felnőtt fejjel egy teljesen idegen, civil közegbe csöppenni, de megértőek és segítőkészek voltak, ezért a cégnél is igyekszem előbbre lépni. Nem szeretnék a kislányomról, Lauráról sem megfeledkezni, aki nagyon ügyesen röplabdázik Érden. Itt az ideje, hogy beszálljak a feleségem mellé, és pontosan úgy ahogy a szüleim tették velem, most én is edzésre, meccsre vigyem. Ez is egy szép feladat lesz. Elégedetten, boldogan és legfőképpen hálásan teszem le a kosárlabdát.