– Az átlagnál barnább bőrömre célozva akasztotta rám ezt valamelyik társam, és ez így is maradt. Volt olyan telefonbeszélgetés, amelyben az Újhelyi névre nem akartak felismerni, de a „Mesztic” felemlítésére azonnal helyére kerültek a dolgok – mesélte vendéglátóm. – Ami pedig a kosarazást illeti, 1961-ben a MAFC edzője, Szabó Dzsoni bácsi elindított egy sportiskolát, amelybe tehetségesnek tartott gyerekeket gyűjtött össze. A Bartók Béla úti általánosba jártam, egy osztályba a Kerkápolyi Bandi bácsi Pisti fiával. Együtt mentünk, és akkor még átlagos magasságom ellenére ottragadtam. Számunkra üde színfoltot jelentett, hogy edzésre Dzsoni bácsi mindig meghívott egy-egy felnőtt játékost a MAFC-ból. Legtöbbször a Gabányi Laci és a Kangyal Öcsi jöttek, de Pólik Gyuri is volt többször. Miután a bajnoki meccseken csodáltuk őket, így nagy dolognak számított, hogy emberközelből is láthattuk őket. Innen egyenes út vezetett a MAFC serdülő, majd ificsapatába, ahol Gabányi Laci volt az edzőnk.

 

 

– 1966-ra, öt év alatt, 14 éves koromra már 191 centi magasra megnyúltam. Ekkor Budafokra, a Budai Nagy Antal Gimnáziumba jártam, jó tanáraim voltak, közöttük testnevelőm, Kapcsos Lajos is. Ott a kézilabda volt a sport, irányítót játszottam. Amikor Gabányi megtudta, hogy a gimnáziumban kézilabdázom, gyorsan megbeszélte Eszéki Rudi bácsival: hívjanak be a felnőtt kosárlabdázók válogatott keretébe, nehogy elveszítsen a sportág. 1970-ben nyertünk bajnokságot a MAFC-cal, ekkor (19 évesen) már stabil csapattagnak számítottam, s a válogatottban is átestem a bemutatkozáson.

 

 

– Négy évig (1972-73-74-75-ben) végig jó formában játszottam, kétszer is hajszál híján maradtam le az Év Játékosa címről. Ám amikor 1973-ban Salgó Oszival lemondtuk a válogatottságot, azzal párhuzamosan nyilván ejtettek a szóba jöhető játékosok közül. Ez sem szegte a kedvemet, így 1975-ben ismét bajnokságot nyertünk.

 

 

– Nyilván a hasonló érdeklődési kör – műszaki egyetemisták voltunk – is szerepet játszott a kialakult kohézióban. A csakazértis hangulat is dolgozott bennünk, hogy a többiek álprofi keretek között készülhettek, mi pedig szigorúan amatőrként - mégis megmutattuk nekik! A mi edzéseinken már a bemelegítésnél is tétre játszottunk, és nagyon komolyan igyekeztünk minden percet maximálisan kihasználni. Ráadásul az edzők kiválasztásánál is alapvetően szerencsések voltunk. Gabányi óriási volt, az őt követő Haris Feri is jó edzőnek számított, de vele valahogy nem ment hosszabb távon, mert „elfáradt” a kapcsolat. Következett három évig Balogh Gábor, majd Zsadányi Pista érkezett. Szakmailag ő volt a legképzettebb edzőnk, nagyon sokat tudott a kosárlabdázásról. Nagy elméleti csaták zajlottak Ránky Matyi (Honvéd) és Zsadányi Pista (MAFC) között! 1980-ban jött a Komáromi „Móci” bácsi, aki korábban mindig csak nőkkel foglalkozott. Nekünk a kosárlabda szórakozást, közös együttlétet jelentett, én ennél jobb bulit nem tudok elképzelni!

 

 

– Ez rövid ideig tartott, de szerencsémre idősebb társaim, a nevelőim – Gabányi, Kangyal, Korányi és a többiek – megmentettek ettől az őrültségtől, hogy tizenévesen megnősüljek. Engem egyébként mindig és mindenki nevelt – jót tettek velem. Azóta is hét plusz egyen vagyunk, akik rendszeresen összejárunk: Kangyal és Korányi az idősebbeket képviseli, majd jött Salgó Oszi, Szirmai Zoli, Kókai Bandi, Illési Jani és tiszteletbeli tagként a végig a MAFC-ban kosarazott Páhán Éva.

 

 

– Közben elvégeztem az edzői középfokot, közben 1976-tól már elkezdtem edzősködni; gyerekekkel foglalkoztam. 1979-ben bekerültem a Műszaki Egyetem Vasútépítési Tanszékére, ahol tíz évig dolgoztam. 1980-ban megkaptam a MAFC-ifiket, 1984-ben pedig egy évre a felnőtteket is átvehettem. Nem volt könnyű dolgom, mert az előző edző, Glatz Árpi teljesen megosztotta a csapatot. Addig a MAFC-ban pénzről soha nem volt szó, ettől kezdődött a pénz bomlasztó ereje érvényesülni. Egy év után abbahagytam, és az egyetemi munkámra koncentráltam. Mellette a sógorom, Ábrahám Tibor csapatához, az NB II-es Nagykőröshöz lejártunk játszani, így a sportággal megmaradt a kapcsolatom.

 

 

– Ekkor a sógorom felemlítette, hogy csináljunk itt egy komolyabb kosárbázist. 1991-re a csapat feljutott az NB I-be, a régi mafcosok visszavonultunk, én a családommal leköltöztem ide, Nagykőrösre, és ettől kezdve arra is lett időm, hogy a saját gyerekeimmel is tudtam foglalkozni. Fiam, Botond 204, lányom Petra pedig 194 centi magasra nőtt. Botondnak 18 évesen szétszakadt a térde – miként annak idején az édesanyjának is -, így maradt a Petra. Az utánpótlás nevelésben szép sikereket értünk el: nyertük egy OIK Kupát, és hat év alatt 4-5 saját nevelésű fiatalt sikerült beépíteni a felnőtt csapatba.

 

 

– Kimentünk Amerikába, mert szerettem volna, hogy az akkor 16 éves Petra amerikai egyetemre járhasson. A felkészülés érdekében is tartottam neki itthon egy kéthónapos edzőtábort, amelyen öt fiúval együtt gyakoroltunk. Azt szerettem volna, hogy az érettségiig esedékes két évet ne itt, Nagykőrösön tölste el, hanem menjen más csapathoz. Végül a BSE-hez igazolt, és a Városmajori Gimnáziumban érettségizett. Utána egyetemi ösztöndíjas lett Dél-Karolinában, a Columbia Egyetemen, ahol üzleti szakon szerzett diplomát. 2003-ban a női profi bajnokságban (WNBA) elsők lettek a Detroit csapatával. Ezután egy félévre hazahoztam, hogy a szegedi csapatomnál kiesett center helyén segítsen nekünk. Visszamenve Detroitba ismét amerikai bajnok lett, majd Izraelben, Spanyolországban, Olaszországban és Lengyelországban is profiskodott. 2012-ben visszavonult, Amerikában elvégezte a mesterkurzust. Rövid kiérőt tett egy bankba, majd a férjével és a kislányával Bostonban kaptak szerződést.

 

 

– 1999-ben úgy éreztem, váltanom kell, mert szeretném magamat kipróbálni. Így kerültem Szekszárdra, majd Szegedre. Mindkét helyen három évet töltöttem el. Onnan visszakerültem Szekszárdra, majd két évet – amolyan levezetésként – Cegléden edzősködtem. 2012-ben lettem nyugdíjas.

 

 

– Nagyon szerencsésnek tartom magamat, mert játékosként majd edzőként is mindig olyan csapathoz vitt az utam, ahol nem a pénz volt a főszereplő. Külön kiemelném a szekszárdi csapatvezetőt, dr. Sólyom Bódog személyét, aki Tolna megye főügyész helyetteseként imádta a kosárlabdát, és nem a sportból akart megélni. Hasonlóan megszállott főnököm volt Szegeden Szetey András is, aki szintén elkötelezettje volt a sportágnak. Visszamenve Szekszárdra, ott az újabb három év még nagyon jó volt, az utolsó kettőnél viszont már éreztem, hogy nekem ez már sok.

 

 

– Már Ceglédre érkezve hazaköltöztem, innen ugyanis tudtam ingázni. Sokkal több időm maradt a három, itthon élő unokámra, akikkel érdemben tudtam foglalkozni. A legnagyobbik, Lea 12 éves és a Csata DSK-ban edz. Nagyon szívesen gyakorol, és még áldozatot is hoz annak érdekében. Nyáron például egyszer azt mondta: papa, levágom a sövényt, akkor tartasz nekem egy külön edzést?

 

 

– Sólyom Bódog egy alkalommal azt mondta, szerinte ha abszolút profi edző lehettem volna, többet is elérhetek. Én viszont azt válaszoltam, nekem az volt a legfontosabb edzői pályám során, hogy azt a sok szeretetet, amit én a kosárlabdázásban innen-onnan megkaptam, azt igyekezzek az én tanítványaimnak minél inkább visszaadni. Hogy a gyerekek minél inkább élvezzék a sportot. Tehát az edzői munkásságommal alapvetően rendben vagyok, játékosként viszont úgy gondolom, többre is vihettem volna.

 

 

– A nőket jobban ismerem, mint a férfiakat. Örömömre szolgál látni azt a sok, abszolút elkötelezett, mondhatni megszállott edzőt, akik ma az élvonalban dolgoznak. A női vonalon megnyugtatónak látom a helyzetet!

 

 

– Engem alapvetően kielégít ez a kis kert, ami itt van, miként az unokák is ugyancsak motiválnak. Ami fontos: a feleségemmel rendszeresen átjárunk a 15 kilométerre lévő Ceglédre úszni! Ez a lehetőség mindkettőnknek nagyon jót tesz.