Sok sportvezetőt ismertem meg az elmúlt évtizedekben, akik között voltak, akik jól végezték dolgukat, mások kevésbé jól, megint mások az átlagból kiemelkedve, egészen jól. A soproni női kosárlabdázás sikerein évtizedek óta dolgozó Török Zoltán szerény tapasztalataim alapján az igen jók közé érdemel besorolást. Olyannyira, hogy mindenképpen megérdemelt egy személyes megkeresést, amely a soproni férfi kosárlabdázás hatvanas-hetvenes éveinek egyik kiemelkedő játékosa, dr. Orbay László közbenjárásával jött létre. Köztudott ugyanis, hogy Török Zoltán ugyancsak ritkán vállalkozik érdemi sajtóbeszélgetésre, de Orbay László ajánlása elég erős volt ahhoz, hogy a sikerekben gazdag, emberileg is arra érdemes szakember fogadjon.

 

Mindjárt egy érdekes kérdéssel indult a beszélgetésünk.

 

 

– Ha nekem kellene meghatározni a saját szerepemet, akkor azt mondanám, hogy közösségépítő vagyok – jött a lényegre törő válasz. – Ha a hivatalos nomenklatúrákat is kell használnom, akkor ügyvezető és tulajdonos is vagyok egy személyben, de ezeket a megnevezéseket én nem szeretem.

 

 

– Az én történetem egy autodidakta történet. Nem vagyok végzett sportmenedzser, nem voltam válogatott kosárlabdázó. Engem alapvetően az erdészet hozott Sopronba, erdész vagyok, ahol felsőfokú végzettséget szereztem, mint faipari mérnök, de valójában a sport volt az, ami igazából érdekelt. A diplomázást követő rövid útkeresés után a férfi kosarasok érintésével kerültem be a női kosárlabda szakosztály vérkeringésébe. 1995-ben egy évig voltam marketinges, sok szponzort sikerült a klub mellé állítanom. Ezután lettem a szakosztály vezetője – az SVSE keretei között dolgozhattam 2001-ig. Akkor a sporttörvény előírásának megfelelően gazdasági társaságot kellett alakítani, ebben a helyzetben lettem az SVSE jogutódjának az ügyvezetője és egyben a tulajdonosa is. Ha a jó Isten is megsegít, ősszel a 29. szezonomat fogom megkezdeni ebben a minőségemben. Az új szervezeti forma megalakulásakor Berényi János GYSEV igazgató döntése alapján kaptam három százaléknyi tulajdonrészt. Amikor a GYSEV a klub szanálása mellett döntött, Muszbek Mihály segítségével sikerült megvásárolnom a másik 97 százalékot is.

 

 

– Igen, ez így volt. Természetesen ma már ennek a klubnak is megvan a konkrét összegben kifejezhető értéke, persze nem a labdarúgók csillagászati számaira kell gondolni. Mivel nem szerettem volna ebben a tulajdonosi minőségemben megmaradni, ezért Sopron megyei jogú városnak és a saját utánpótlás csapatunknak, a Soproni Darazsaknak is egy-egy részt ajándékoztam – ez a hármas tulajdonosi szerkezet 2007 óta mindmáig működik.

 

 

– A lényegre koncentrálva: sokkal inkább kötelességeket, mint jogokat jelent. Előnyöm annyi, hogy a döntéseimet magam hozhattam meg, s a felelősséggel is magamnak tartoztam.

 

 

– Ez egy rendkívül összetett, komplex munka. Most már több cégből állunk, mondhatom, egy cégcsoport vagyunk, több mint százan dolgozunk a klub égisze alatt. A feladatom az, hogy megőrizzem az egységet, hogy az emberek ide jókedvűen jöjjenek be dolgozni, és mindig legyen munkájuk. Őrködni kell a klub pénzügyi gazdálkodása fölött, hogy felelős gazdálkodással tartsuk az anyagi egyensúlyt. Az is fontos, hogy egy versenyképes, profi csapata legyen a klubnak, amelyben a saját nevelésű, illetve az országon belülről és külföldről hozott játékosokból egy szerethető és sikeres együttes alakulhasson ki.

 

 

– Amikor 2003-ban egyedül maradtam, rendkívüli terhek rakódtak rám a munka mennyiségéből és az én maximalizmusomból is fakadóan. Akkoriban a Pécs női csapatával volt rivalizálásunk hatalmas energiákat emésztett fel. Nagy megkönnyebbülést hozott számomra, amikor kialakult a hármas tulajdonosi felállás, amelynek működése a feladatokban és az anyagi gondok viselésében egyaránt megosztást hozott; nem minden az én vállaimat nyomta.

 

 

– Autodidakta módon sajátítottam el azokat a szükséges fortélyokat, amelyeket a legnehezebb elsajátítani. Az évek során megélt élethelyzetekből származik a tapasztalat. Akikkel, mint vezetőedzőkkel dolgoztam együtt, azok az intervallumok egy-egy időszakot ölelnek fel a soproni kosárlabdázás életében. Magyar Andrással kezdtem, az első bajnoki címünk kovácsával, majd Saeed Armaghanival folytattam. Nem mindenkit felsorolva hozom szóba Natalia Hejkovát, aki a női kosárlabdázás élő legendájának számít, akivel négy évet volt szerencsém együtt dolgozni. Hejkova után a talán a picit mellettem is felnevelődött Székely Norbert időszaka következett. Együtt több mint tíz fantasztikus szezont húztunk le. Most pedig Gáspár Dávid időszakát éljük, benne a magyar női kosárlabdázás legnagyobb sikerével, a Sopron Basket Final Four győzelmével. Mindegyiküktől tanultam valamit, és hiszek abban, hogy ők sem üres kézzel távoztak mellőlem. Egyiküket sem tudnám a többiek fölé pozícionálni.

 

 

– Ez egy folyamatos küzdelem, Váci Mihály versét kellene itt idézni arról, hogy mikor is elég... Nem tudok számszerűsíteni, de az igazságérzetemre hallgatva elmondom, hogy az általunk nyújtott teljesítmény nincs arányban azzal, amit mi a piacon el tudunk érni. Önkritikusan elmondom azt is, hogy elsősorban az ügyvezető a hibás azért, ha nem tud több pénzt előteremteni. De összességében ez jut eszembe, hogy alulértékeltek vagyunk. Ez az alulértékelt szó az én számból csak a Sopron Basketre vonatkozhat.

 

 

– Nem szeretek mások pénztárcájában kotorászni, a tíz év előtti önmagammal szemben most már nem vágok rá kapásból egy szorzót. Ma sokkal inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrásokat maximálisan próbáljuk meg hasznosítani. Annyit azért csak megkockáztatok, hogy az EL-ben a selejtezők után talpon maradt 16 top-klub között mi a középmezőny alsó felében helyezkedhetünk el, ami az anyagiakat illeti.

 

 

– A sporttudományok fejlődése révén nagyon összetetté vált a profi sport, így nagyon sok összetevőben lehet még a teljesítményt fokozni. Nem csak az edzésen lefutott kilométerek, a dobások száma, vagy éppen az edzők által „kieszelt” taktika lehet döntő. Nagy jelentőségű tényező, hogy az egymás mellé válogatott játékosok együttműködése, más szóval a csapat kémiája miként működik. Hogyan juthatunk el oda, hogy még 16 bajnoki cím vagy egy megnyert EL-döntő után is motiválhatóak legyenek a játékosok. Mindent összevetve ma is úgy gondolom, hogy az egyes edzéseken vagy a hétről hétre elvégzett munka során még mindig bőven vannak fejlődési lehetőségek. Ebbe az irányba igyekszem bíztatni az edzői gárdánkat.

 

 

– Főállásban négyen, mellettük három egészségügyi kollégánk és két másodállásban foglalkoztatott szakemberünk teszi a dolgát. A négy edzőnk mellett egy-egy kolléga segít az egyéni képzésben, illetve a statisztikai elemzésekben. Ezzel a kilenc fős stábbal alapvetően elégedett vagyok, annak hangsúlyozásával, hogy őket elsősorban Gáspár Dávid irányítja, én inkább a fő vonalakat igyekszem követni.

 

 

– Ha például sztárjátékosok jönnek a csapathoz, vagy amikor valaki magáról megfeledkezik, ilyenkor én legendásan szigorú vagyok abban, hogy ezekben az élethelyzetekben mindenképpen rendet tartsak. Csak így juthatunk el oda, hogy a játékosok motiváltak maradjanak, és mindegyik játékosunk el tudja hinni, hogy ő igenis minden időpillanatban fontos, ha a szabályok betartását tőlük ugyanúgy elvárjuk, mint a sztárjátékosoktól.

 

 

– Tudom, arra gondol, amikor nem pozitív hangok hallatszottak a lelátón. A szurkolókat is meg kell érteni, hiszen ők mindig a győzelmeket várják. Más kérdés, hogy egy EL-győzelmet követően egy rendkívüli nehézségek közepette készülő és kifogástalanul dolgozó csapatot akkor is meg kell védjek, ha az eredmények nem optimálisan alakulnak. Márpedig meghatározó játékosunk, Határ Betti hosszú ideig volt távollétében ez a játékosállomány a 2022/23-as szezonban a lehetséges maximumot hozta ki magából.

 

 

– Természetesen törekszünk fiataljaink legjobbjainak a csapatba történő beépítésére, de azon a szinten, ahol a Sopron Basket szerepel, az Euroligában, ott bizony senkit nem érdekel, hogy a játékosaink hol születtek.

 

 

– Nagyon szurkolok azért, hogy jó teljesítménnyel rukkoljon ki a nemzeti együttes. Jó lenne, ha egy olimpiai selejtezőt érő helyezést sikerülne elérni. Tagadhatatlan, hogy mi, magyarok rendkívül módon olimpiacentrikusak vagyunk. Egy ötkarikás kvalifikáció a sportág elfogadottságát javítani tudná, és segítené a magyar kosárlabdázást arra a helyre tenni, amit megérdemelne.