Június 6-án, az ausztráliai Melbourne egyik baptista templomában elbúcsúztatták a magyar és az ausztrál kosárlabdázás kimagasló egyéniségét, az életének 89. évben elhunyt Hódy Lászlót. Mivel a 99 perc során egyetlen magyar mondat sem hangzott el, én pedig sajnos nem tudok angolul, ezért úgy éreztem, nagyon jó barátom és jótevőm mindenképpen megérdemli, hogy néhány magyar mondattal is elköszönjek tőle.

 

Az 1955-ös, világszenzációt jelentő magyar kosárlabda siker főhőseinek többségét a későbbi években személyesen is megismerhettem, a messzi távolba szakadt Hódy Lászlóval viszont 2006-ig kellett várnom a találkozásra. A MOB abban az évben szervezett egy utazást az 1956-os, Melbourne-i olimpia 50. évfordulójára, amelyen elsősorban az akkori magyar érmesek és családtagjaik vettek részt. Amikor majd egy évvel az indulás előtt megkerestem a főszervezőt, Zsivótzky Gyulát, azt a választ kaptam, hogy minden hely elkelt. Legjobb esetben is csak első számú tartalék lehetek.

 

Mexikóváros magyar kalapácsvető ötkarikás bajnoka korrekt és segítőkész volt. Amikor ugyanis 2006 szeptemberében Kertész Alíz visszalépett, azonnal szólt nekem. A várható, számomra horribilis költségekből a repülőjegy árát nem lehetett megúszni, a szállás ügyekben viszont – jó magyar szokás szerint – azonnal elkezdtem szervezkedni. Sikerült megszereznem Hódy úr telefonszámát, akit felhívtam telefonon. Bemutatkozás címén a következőkkel igyekeztem hatni rá.

 

– Kedves Hódy úr! Én egy szerény sorsú magyar újságíró vagyok. Szeretném megkérni, segítsen nekem szállást szerezni arra a néhány napra. Minél olcsóbbat, de lehetőleg ingyen...

 

A vonal végéről jóízű nevetés hallatszott (a mostani búcsúztatáson is gyakran felnevettek a megjelentek!), majd jött a válasz is:

 

– Barátom! Én már fogadok valakit, de hívjál vissza egy óra múlva, addig elintézem.

 

Nem tévedés, mindössze 60 percet kért az elhelyezésem megszervezésére, amiről egy óra múlva megnyugtatóan be is számolt. Sőt! Leendő gazdámnak, a sajnos már 2020 tavaszán elment Beretka Gyulának a kezébe is adta a telefont, akivel így villámgyorsan megismerkedhettem.

 

Egy szó, mint száz: novemberben meg is érkeztem a kellemes nagyvárosba, Melbourne-be, ahol két házaspár várt, tehát négytagú fogadó bizottság. Még azt is felajánlották, hogy melyik család autójával kívánok utazni. Bár ott cserben hagytam Hódy lászlót, és az új gazdámat választottam, de a barátságunk onnan kezdve érzelmekben gazdag és folyamatos volt. Laci bátyám számos alkalommal látogatott Budapestre kedves feleségével, Évával – minden alkalommal találkoztunk, és az idő múlásával minden egyes újabb találkozásnak egyre jobban örültünk.

 

Most életemnek ez az élményekben gazdag fejezete is lezárult, marad az emlékezés. Emlékezni arra a Hódy Lászlóra, aki egy ritka nagy magyar sportsiker részese volt, majd második hazájában is kitüntette magát játékával és egy 1964-es olimpiai részvétellel. Ám amit ezeknél a sikereknél sokkal többre tartok, az Hódy Laci embersége, végtelen jóindulata és határtalan segítőkészsége volt.

 

Most elment, távozásával sokan szegényebbek lettünk. Itt, Magyarországon és Ausztráliában egyaránt.

 

Lacikám, nyugodj békében, Isten áldjon!