Ha egy sporttal kapcsolatos kvíz kérdésben az lenne: ki az a magyar kosaras hölgy, aki Eb-bronzérmes, magyar és török bajnok, továbbá 4 szezont "lehúzva" több mint 100 mérkőzést játszott az amerikai női profi ligában, feltehetően kevesen tudnák a helyes választ, de talán nem véletlenül. Fellebbentve a fátylat eláruljuk, Nagy Andreáról, vagy ahogyan az 1980-as évek végén, 90-es évek elején a hazai kosárlabda pályákon ismerték, Csubiról van szó. Csubi - maradjunk ennél - honfitársnőink közül az elsők között utazott ki tanulni az Egyesült Államokba, és "ott ragadt" a napfényes Floridában. Családot alapított, jelenlegi hivatalos neve Andrea Nagy Rowe, és két kosarazó kamaszlány, Mia és Zoe édesanyja. Korábbi MTK-s és válogatottbeli csapattársa, Bakai Eszter közbenjárásával - akinek ezt ezúton is köszönjük - beszélgettünk a magyar női kosárlabdázás egyik amerikai "úttörőjével".

 

 

 

 

 

- A FIU egyetem (Florida International University) csapatának szakmai stábjában lévő dán edző látott engem egy ifi Európa-bajnokságon a magyar válogatottban. Ez az iskola volt, ha jól tudom, az első, amely megfigyelőt küldött Európába, hogy innen erősítse meg csapatát. Úgy látszik, megtetszett neki a játékom, felvették a kapcsolatot velem, és sportösztöndíj ajánlatot tettek. Otthon megbeszéltük, és arra jutottunk: ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni. Persze addig azért elég sok tesztet kellett kitöltenem, Killik László is sokat segített.

 

 

- Szalay Krisztánál kezdtem kosarazni a KSI-ben, majd Varga Pista bácsihoz kerültem. Nála játszhattam először a saját korosztályomnál idősebbek között, ha jól emlékszem, úttörőként a serdülő bajnokságban, ami sokat lendített a fejlődésemen. Pista bácsival a KSI sajnálatos megszűnése után az OSC-ben folytattam, és ott ez, mármint hogy nagyobbak, idősebbek ellen játszhattam, folytatódott. Ezek után kerültem az MTK-ba, ahol nagyon jó volt a rutinosabb és a hozzám hasonló fiatal játékosok elegye, bajnokok is lettünk. A kérdésre felelve egyértelműen Varga István volt az az edző, akinek a legtöbbet köszönhettem, hogy végül addig vittem, ameddig. És természetesen ki kell még emelnem, hogy szüleim segítsége, támogatása nélkül nem érhettem volna el, amit elértem.

 

 

- Senkit nem érdekelt, csak az ott az edzéseken és a mérkőzéseken nyújtott teljesítmény számított. A nevemet nem tudták pontosan kiejteni, érdekes történet volt, amikor névsorolvasásnál mondták, hogy Andrea Nagydzsi...nem hittem volna, hogy én vagyok, vagy háromszor kellett megismételni, amíg rájöttem, hogy engem "keresnek". Próbáltam elmondani a helyes kiejtést, de a "gy" betű valahogy nem akart a nyelvükre állni. A végéről ugyan elhagyták az i betűt, de volt ez Nagydzs, Nazs...aztán egyszerűsítve a dolgot Drea lettem. 

 

 

 

 

 

- Sokkal keményebb, fizikálisabb volt a játék, mint itthon, sokkal jobban engedték a bírók a test-test elleni játékot, küzdelmet, mint Európában. Kezdetben nekem a lépésszabály kicsit lazább értelmezése is furcsa volt, szinte mindig úgy indultak, hogy az nálunk lépés lett volna, ugyanakkor az úgynevezett Eurosteppet - itt Csubi elküldte ennek a hivatalos angol leírását: (The Euro step, two-step, or long lateral is a basketball move in which an offensive player picks up their dribble, takes a step in one direction, and then quickly takes a second step in another direction. It is intended to allow the offensive player to evade a defender and attack the basket) - kezdetben rendre befújták lépésnek.

 

 

- Szerettem szervezni, kiszolgálni a társakat, az irányító poszt a méreteim mellett a habitusomnak is nagyon megfelelt. Persze ahhoz, hogy arra a szintre eljussak, sokat és keményen kellett edzenem. Ezen a szinten bedobni már mindenki be tudja a labdát. Úgy érzem, ahhoz, hogy az ember a társát olyan helyzetbe tudja hozni, ahonnan már nincs nehéz dolga pontokat szerezni, ahhoz kell az igazi tudás. Az egyetemen a harmadik évemben bekerültem az ország legjobb tíz játékosa közé az NCAA-ben.

 

 

 

 

 

- Elég sok minden. A kilencvenes évek közepe táján kezdett beindulni az Egyesült Államokban a profizmus női vonalon. Odahaza talán már nem is nagyon tudják, de a WNBA előtt már volt egy női liga, az ABL, ami '96-ban indult. Közben játszottam egy évet Franciaországban, a Strasbourg csapatában, majd két és fél szezont az ABL-ben kosárlabdáztam a Seattle, a Long Beach és a Philadelpia csapataiban. Ez rendes, őszi-tavaszi rendszerű bajnokság volt, és a legjobb amerikai játékosok itt szerepeltek. A következő nyáron, '97-ben indult el a WNBA, ami azóta is egy nyári bajnokság, de akkor még az amerikai top játékosok többsége az ABL-ben játszott.

 

 

- A második évad remekül, a Long Beach Stringrays csapatával döntőt játszottunk, én pedig, ha jól emlékszem, a harmadik voltam a gólpassz rangsorban. Aztán '98-ban karácsonykor megszűnt az ABL, maradt a WNBA. A szezon hátralévő részét Törökországban töltöttem, ahol sikerült mindent megnyerni, bajnokságot, kupát a Fenerrel, majd jött a WNBA.

 

 

 

 

 

- Washingtonban azt szerettem, hogy ott sokat játszhattam, meghatározó játékosnak számítottam. A Sacramentóban töltött szezonból arra emlékszem nagyon szívesen, hogy újra egy csapatba kerültem kedvenc kinti csapattársammal, a kétszeres olimpiai bajnok center Yolanda Griffith-szel, akivel az ABL-ben már együtt kosaraztunk. Amit még érdekességként elmondanék, hogy szintén Sacramentóban egy csapatban játszottam még azzal a Ruthie Boltonnal, aki annak idején a Tungsramban is játszott, és 15-16 évesen csak tátott szájjal bámultam, miket csinál a pályán.

 

 

- Bírni kellett... amúgy a bázis, a kinti otthonom az végig Miamiban volt.

 

 

 

 

 

- Ez így alakult. Ahogy külföldre mentem, talán kevésbé voltam szem előtt, volt, hogy nem hívtak. A WNBA-szezonok ugye nyáron voltak, akkor nagyon menni sem tudtam volna. Egyszer még, ha jól emlékszem '98-ban visszahívtak, mentem is, de akkor meg sajnos megsérültem. 

 

 

 

 

 

- Vannak felejthetetlen NBA-élményeim. Nagyon sokat jártunk a Heat meccseire abban az időszakban, amikor a csúcson volt a csapat, a James-Wade-Bosh hármas, valamint Ray Allen vezetésével. Egy kis trükkel sikerült is egy fotót szereznem, amelyen édesapám és két, akkor még pici lányom társaságában lefényképeztek minket a bajnokcsapattal.

 

 

- Nem nagy dolog. Akiknek volt szezonbérletük, őket, ha kérték, egy amolyan nyílt napon lefényképezték a csapattal. Meccsekre ugyan jártunk, de szezonbérletünk nem volt, ám egy kedves ismerősünk révén hozzájutottunk ehhez a remek lehetőséghez. A lányok is élvezték, de akkor még nem igazán tudták, ismerték ennek a jelentőségét.

 

 

- Persze, természetesen. Sacramentóban 2002-ben ott voltunk a Kings-Lakers nyugati főcsoportdöntő összes hazai meccsén. Szenzációs volt a hangulat, talán a legjobb Sacramento volt az Bibbyvel, Sztojakoviccsal, Chris Webberrel, Divaccal, Türkogluval. A legnagyobb NBA-élményem azonban ennél öt évvel korábbi: egy Heat-Bulls keleti főcsoportdöntőn a tizedik sorból láthattam Michael Jordant. Nálam egyértelműen ő a legjobb, minden idők legjobbja, szerintem inkább Kobe Bryant mérhető hozzá, mint James.

 

 

- Megmondom őszintén, az alapszakaszt nem tartom túl komolynak, nem is szeretem. Nincs nagyon védekezés, egy-egy elleni játék és "dobóverseny" van. A rájátszás az már más, nekem onnantól érdekes a dolog.

 

 

- Egészen addig drukkoltam nekik, amíg Dragicot el nem cserélték. Most így nincs az a csapatjáték, ami Dragic irányítása mellett megvolt. Jelenleg nekem a legjobban a Golden State és a Denver játéka tetszik, ott "jár" leginkább labda, ők játszanak leginkább csapatjátékot. Hozzám a centerként is remekül passzoló Jokics játéka sokkal közelebb áll, mint az egyébként szintén káprázatos, de azért elég sok sztárallűrrel játszó Doncicé. 

 

 

 

 

 

- Egészen tavalyig a lányaim edzője voltam, és emellett fotóztam, amit nagyon szeretek. Baba- és családi képeket készítek, valamint a lányok csapatainál is fotóztam a társakat.

 

 

- Nem, pedig - bár nyilván elfogult vagyok a posztommal - szerettem volna. Már most magasabbak nálam, bedobók lesznek. Rendre benne vannak Miamiban a korosztályos kiválasztottak között, így nyaranta járunk velük különböző táborokba.

 

 

- Eredetileg informatikus, most számítástechnikai rendszerek biztonságát felügyeli. 

 

 

- Napi szinten, bevallom, nem követem. Szüleimmel minden nap beszélek, és apukám azért beszámol a sportágban otthon történt fontos dolgokról. Azt például tudtam, hogy tavaly a Sopron megnyerte az Euroligát, ami hatalmas dolog, és azt is, hogy a férfi válogatott kint volt az Európa-bajnokságon, és közel állt a bravúrokhoz. És arról a szomorú hírről is értesültem, hogy elhunyt az Izraelben bronzérmet szerző csapat szövetségi kapitánya, Pálinkás József. Ő az egyetemi éveim alatt meglátogatott kint.

 

 

- A közösségi oldalon többekkel is tartom. Vannak, akik kint élnek Amerikában, az MTK-szakosztályvezetőnk, Gonda Tamással lányai, Ági és Gabi közel élnek hozzánk, Gabival össze is járunk. Másik régi csapattársamról, Bíró Eszterről tudom még, hogy ő is kint él, Oregonban, Portland közelében.

 

 

- Mivel nem magyar nyelvi környezetben élnek, beszélni nem nagyon beszélnek, a nagyobb lányom viszont sokat megért. Amikor - sajnos a vírus miatt már elég régen - utoljára otthon voltunk, örült is, hogy értette, amit beszéltek szüleim.