Édesapja sikeres játékos, de elsősorban sikeres edző volt. És ehhez még hozzá kell tenni, hogy ő indította el fia, ifjabb Gyímesi János kosaras pályafutását, amely egészen a kisgyermekkorban kezdődött, és egyetlen, más sportág csábításának nem engedve, mindmáig megmaradt a kosárlabdázás szolgálatában és annak bűvöletében. A 80. születésnapjához érkezett Gyímesi Jánossal számos fontosnak tartott témáról beszélgettünk. Természetesen az emlékek felidézésére is sort kerítettünk.

 

– Ez a szerelem már egészen kisgyermekkoromban elkezdődött, ugyancsak érdekes módon. Édesapámék a Szentkirályi utcai csarnokban öregfiúk meccseket játszottak, de mivel csak négyen voltak, így azért, hogy alaplétszámmal, öt fővel ki tudjanak állni, engem is leigazoltak. Szabályos, fényképes igazolásom volt, mellyel mindig ott kellett lennem a feldobásig, hogy azután villámgyorsan elmenjek haza – aludni. Egy évvel később viszont már annyit kikunyeráltam, hogy legalább egy percig én is a pályán lehessek. Meg is kaptam a labdát, visszaadtam, s másodpercekkel később megint csak mehettem haza.

 

 

– Az általános iskola 7-8. osztályában már én szerveztem az osztályok csapatait. Ez 1956-ig történhetett – a forradalomig édesapám a Műegyetem testnevelő tanára volt. Nagy élményként tartom számon, hogy ott lehettem 1956. október 22-én azon a megbeszélésen, ahol az egyetemisták elhatározták: másnap, október 23-án a Bem térre vonulnak.

 

 

– Aput 1956 után száműzték a Műegyetemről és a kőbányai I. László Gimnáziumban tanított. Már magyar-népművelésszakos egyetemista voltam, amikor megbízott azzal, hogy a gimnazisták első és másodikos tanulóiból kosárcsapatot szervezzek. Később, már huszonhat évesként csöppentem bele édesapám és az OSC elnöke, dr. Frenkl Róbert beszélgetésébe. Apámat akarták felkérni az OSC férfi kosarasai edzőjének, végül velem állapodtak meg. Legalul kezdtük, és évekkel később az NB I-es feljutásról döntő meccsig jutottunk, amit az Eger nyert meg.

 

 

– A Budapesti Spartacus Sportiskolájának 1953-54-55-ös születésű lányait bízták rám, mellettük a felnőtteket is én edzettem. Az NB I legalsó helyéről indultunk, 1975-ben bajnokságot nyertünk. Máig sem tudom, miért, de egy évvel később a klub elnöke formálisan kirúgott. Négy boldog év jött a Tungsram férfiaknál, majd 1981-ben Zalaegerszeg és ismét férfiak következtek. Az ottani három év alatt elértem a maximumot a Honvéd mögötti második hellyel.

 

 

– A Hungária körúton töltött kétszer három év során nem adtam fel a legfontosabbnak tartott alapelvemet: fiatal tehetségek nevelését. Ám hiába formáltam alsóházi együttesből bajnokcsapatot, valami mégis hiányzott belőlem. Az MTK akkori klubelnöke, az egykori kajak világbajnok, „kalapgyáros” Nagy László abszolút úriemberként intézte az eltávolításomat. Évekig a női válogatottnál, Killik László mellett dolgoztam, de onnan is elköszöntem, elsősorban a kettőnk között fennállt elvi ellentétek miatt. Előbb a szövetség állományában pihengettem, majd inkább ugrottam egy fejest a sötétbe, és csaknem a soproni férfiak mellé szegődtem. Végül a túl sok külföldi játékos miatt elálltam az aláírástól, és inkább a „Kiss Lenke Kosársuli” beindításában vállaltam részt. Ott úgy éreztem, módomban áll nem csak minél jobb kosárlabdázókat képezni, hanem a nevelésükben, emberré formálásukban is részt vehettem. Ezt a lehetőséget 2002-ig tudtam folyamatosan kihasználni, amíg megszületett a legkisebb fiam, Regő. Mivel a magyar-népművelő szakos diplomám mellett a szakedzői képesítésem is megvolt, így a feleségem helyett taníthattam a Budapest II. kerületi, Áldás utcai iskolában. Később, amint visszaállt munkába a feleségem, én azonnal nyugdíjba mentem.

 

 

– Ez valóban elképzelhetetlen volt. Ezért kerestem azokat a fórumokat, ahol az elveimet elmondhattam, bárkivel ütköztethettem, miközben nyitott maradtam mások meghallgatására és elfogadására is. Így kerültem a „Százak Tanácsa” nevet viselő értelmiségi társulatba, ahol mindmáig szívesen látnak. A szakmától sem távolodtam el, hiszen hosszú évek óta segítem a feleségem szakmai munkáját a Vasas Kosárlabda Akadémia keretein belül. Nagy elismerésnek és megtiszteltetésnek vettem, amikor az akadémia vezetése azt a korcsoportot, amellyel a feleségem foglalkozik, Vasas-Áldás néven szerepelteti, elismerve ezzel az Áldás utcai iskola pozitív szerepét az akadémia tevékenységében. Külön elismerően kell szólnom az akadémiát vezető Mészáros Zalánról és a kiemelkedően eredményes munkát produkáló edzőről, Nagy Zoltánról.

 

 

– Ez így van, teljesen elégedett és boldog ember vagyok. Nem a minden áron nyerni vágyás kényszerpályájára neveljük a gyerekeket, hanem igyekszünk őket egészséges életútra állítani. Életem során sok hasonló mentalitású edzőt nevelhettem. Tanítványaim közül sokan eljutottak a nemzet válogatottjai közé úgy, hogy közben az életre is fel tudtak készülni. Nagy örömömre a legelső, az OSC-beli tanítványaimmal mindmáig rendszeresen találkozhatok, akik megtartották azt a szellemiséget, amit én jó szívvel ajánlottam nekik. Csak egy dologgal nem vagyok kibékülve, ez pedig a külföldiek inváziója. A nemzeti érzés, a lokálpatriotizmus nagyon nagy plusz erőt jelenthet. Minden normális lelkületű ember tartozni akar valahova. Ezt az erőt ne hagyjuk kárba veszni, ne hagyjuk teljesen eluralkodni hagyni a pénzt, amely minden jó érzést, hovatartozást előbb-utóbb kiöl az emberekből. Ezen káros tendencia ellen ahol csak lehet, igyekszem hallatni a hangomat, az ellenvéleményemet. Zsoldosokkal nem lehet háborút nyerni, de még csatát sem nagyon.