Az ilyenkor szokásos felvezető köröket követően az a kérdés került előtérbe, hogy igaz-e az a feltételezés, amely szerint Fehérváron valamivel könnyebb bárkinek kosárlabdázónak lennie, mint sok más településen?

 

- Székesfehérváron mindig is komoly sportélet folyt. Kézilabdában, atlétikában, labdarúgásban és kosárlabdában mindig kiemelkedő csapatok képviselték a várost. Mivel édesapám testnevelő tanársága mellett edzőként is dolgozott, gyermekeit is próbálta a sport felé irányítani. Mivel magasságommal kitűntem, hamar a kosaras srácok között találtam magam. Középiskolásként a kosárlabda mellett atletizáltam, nem is sikertelenül, hiszen az 1972-es, 197 cm-es magasugró középiskolai rekordomat azóta sem sikerült megdönteni az iskolám jelenlegi tanulóinak. Középiskolásként kétszer voltam tagja iskolánk országos bajnok csapatának: először a 14-16 éves, majd a 16-18 éves korosztályban. 15 éves koromban ért két nagy sportolói élmény. Leigazolt a Videoton férfi NB I-es csapata, valamint meghívott Haris Ferenc az ifjúsági válogatottba. Első NB I-es mérkőzésemet az akkor az élmezőnyhöz tartozó Csepel csapata ellen játszottam, ahol meglepetésre 12 pontot dobtam. Sajnos a mérkőzést viszont elvesztettük. Ebben az időben Fehérváron négy első osztályú kosárlabda csapat szerepelt: a Videoton női és férfi, illetve az Építők női és férfi csapata. Érettségi után felvettek a TF-re.

 

 

- Nem egyszerűen egy hétgyermekes családba születtem bele harmadik utódként, hanem történetesen a fehérvári kosarazás megalapítójának lehetek a fia – indította a történetet a házigazda. – Édesapám, Demeter Vilmos testnevelő tanárként tette le a kosárlabdázás alapjait városunkban, még a múlt század harmincas éveiben. Az ő nevéhez fűződik az öttusázás fehérvári meghonosítása is – én egyébként először egy harmadik sportággal, az atlétikával próbálkoztam. Már 12 éves koromtól jártam kosaras edzésekre is. Nyolcadikosként az iskolánk válogatottja az úttörő olimpián is szerepelt, egy évvel később pedig minőségi ugrásig jutott a kosaras pályafutásom. Ifjúsági válogatottként Haris Ferenc, majd Liptay István voltak az edzőim, a Videoton felnőtt csapata pedig leigazolt, 15 és félévesen a Csepel elleni felnőtt bajnokin is bemutatkozhattam. Ma is jól emlékszem az akkori csepeliekre, sorolhatom a neveket Pálfy Tamástól, Halmos Istvánon, Steier Józsefen, Megyeri Sándoron keresztül, egészen Bács Tiborig és Posch Péterig. Sajnos, közülük alig néhányan élnek, a többség már végleg eltávozott...

 

 

– Az édesapám alapította klubban, Tőke József edzősége alatt pallérozódtam, egészen az érettségiig. A TF-en pedig a sportágban fogalomnak számító Bánki Feri bácsi volt a mesterem. Jámbor László, Németh László, Varga Mátyás és a többiek voltak a csapattársaim, akikkel úgy kerültünk fel az NB I-be, hogy a döntő meccsre a bajai „oroszlánbarlangban” került sor. Az élvonalban töltött második évad végén az akkor tizennyolcas mezőnyben a 7. helyen végeztünk!

 

 

- Közben Zsíros Tibor is hívott a Mávagba, később pedig helyet cseréltek Balogh-gal: Zsíros került a válogatott élére, Balogh pedig ment a Mávagba. Amikor 1978-ban megkaptam a diplomámat, átléptem az akkor már Ganz-Mávagba, ahol velem egy időben Losonczy Árpádot, Németh Károlyt és Vertetics Istvánt is megszerezték. Jó meccseink voltak, gyakran 30 pont felett teljesítettem. Kétszer lettünk ezüstérmesek a hazai pontvadászatban, így indulhattunk a Koracs Kupában is. Nagy élményeim között tartom számon, hogy a spanyol Badalona ellen itthon nyerni tudtunk! És arra is szívesen emlékszem, hogy Sibenikben Drazsen Petrovics ellen is meccselhettünk. Ami engem illet, az 1979, 80, 81-es években ment legjobban a játék.

 

 

– Igen, és természetesen szívesen emlékezem vissza ezekre az alkalmakra. Először egyébként Ausztria ellen léphettem pályára válogatott mezben. Ahogy lenni szokott, csak az utolsó percekben cserélte be az újoncokat Balogh József, így ott pont nélkül maradtam. Az utolsó szereplésem pedig 1982-ben volt, amikor a Varsói Nagydíjon, szakvezetőként Ránky Mátyás búcsúztatott a nemzeti együttestől.

 

 

– A legnagyobb élményt az Athénben rendezett Akropolisz Kupa jelentette, mert ott a magyar válogatott és a torna legjobbjának is engem választottak meg. Ott még a nagyon magas és nagyon erős holland együttest is sikerült legyőznünk, többek között az általam szerzett 12 ponttal. Elmondanám még, hogy annak idején a magyar kosárlabdázást nem különösebben menedzselték – ma tíz év alatt egy válogatott játékos sokkal több mérkőzésen képviselheti Magyarországot, mint mi annak idején.

 

 

- A Ganz-Mávagban egészen 1987-ig rendszeresen szerepeltem, ekkor már kezdtek új szelek fújni a sportéletben is. Kezdődött a rendszerváltás, sorban eladták a cégeket. Nekünk például akkor szóltak, amikor Szolnokra buszoztunk, hogy ez az utolsó meccsünk, másnaptól mindenki oda megy, ahova akar. Harminchárom évesen már nem számíthattam hosszabb pályafutásra, így inkább az alsóbb osztályú Malévet választottam. A harmadosztályú csapat némi vérfrissítésekkel két év alatt ugyan feljutott az élvonalba, ott viszont már csak fél év adatott nekünk.

 

 

- Amikor végeztem, játékostársammal, Sapszon Józseffel együtt hívtak a Trefort utcai gimnáziumba. Néhány évvel később az Ihász Dániel Szakközépiskolába váltottam, majd ezt az iskolát 1990-ben szanálták, szétszéledtünk. Végig a tanári pályát tartottam életem fő hivatásának, csak mellette dolgoztam bármit is. Feleségem két nyelvet felsőfokon beszél; erre is alapozva indítottunk egy utazási irodát, amely ma már erősen visszafogottan, de még mindig működik.

 

 

– Mivel vállalkozóként előbb majd 15 éven keresztül a BEAC női együttesét fuvaroztam, később a Csata SK embereit szállítottam, így az ő meccseiket mindig meg is tudtam nézni. Unokaöcsém az Albacompban játszott, jelenleg pedig az NB I/B-s Honvédban szerepel, így őt is gyakran láthatom. Ami pedig a férfi bajnokságot illeti, legfőbb gondom az, hogy túl sok a külföldi a csapatokban. Nekem jobban tetszenek azok az országok, ahol csak három külföldit foglalkoztathatnak a klubok, ráadásul egyidejűleg csak két vendégjátékos lehet a küzdőtéren. Az elmondottakból következik, hogy nekem a Szombathely a legszimpatikusabb hazai klub, mert ott törekednek leginkább a magyarok következetes szerepeltetésére.

 

 

– Ma is örömmel tölt el, hogy öcsém, Demeter József lett a magyar öttusázás első felnőtt Európa-bajnoka 1986-ban, de tagja volt az ifjúsági és junior világbajnok magyar válogatottnak is. Sajnos, felnőttként nem került ki világversenyekre, amiben része volt dr. Török Ferenc kapitány szubjektív döntéseinek is. Feleségem ritmikus sportgimnasztikában versenyzett, később szakképzett jógaoktató lett, és ezen a területen mindmáig aktív. Sajnos a vízilabdázó, 21 éves fiunkat szívleállás következtében elvesztettük. A lányunk - aki tornászként kezdte, műugróként folytatta, végül pedig gyengeáramú villamosmérnökként diplomázott - eddig egy unokával ajándékozott meg bennünket, de nagyon szeretnének Marci mellé kistestvért is vállalni.