Balogh Judit a kilencvenes években egyértelműen Európa legjobb kosárlabdázónői közé tartozott. Immáron csaknem két évtizedes edzői pályafutás is mögötte áll. Kíváncsiságomat leginkább az keltette fel személyével kapcsolatosan, hogy egy ilyen extra játékosmúlttal, plusz komoly szakmai vértezettséggel miért tud ilyen hosszan kitartani a BEAC női csapata mellett? Elvégre a többségében egyetemistákból álló, lelkes társaságával reálisan nem számíthat kiugró sikerekre.

Balogh Judit első kérésre belement a beszélgetésbe, amely során érdekes dolgokra is fény derült.

- A kérdés kínálja önmagát: miért éppen a kosárlabdát választotta?

– Válaszom nagyon egyszerű. Nagytétényben az iskolánkba jöttek kosárlabdázásra gyerekeket toborozni. Ha röplabdázni hívnak, valószínűleg az lett volna a sportágam. Érdekes, hogy egy mérnökember, Tamás László – aki a munkája mellett foglalkozott a gyerekekkel – hagyott bennem elsőként mélyebb nyomokat. Már az első lépéseimet is itt, a BEAC-ban tettem meg. Tízéves lehettem, ráadásul a hatodikosok közül a nővéremet választották. engem csak elvitt magával. Így az idősebbek között edzegettem. A nővérem később NB I-es játékos lett Szombathelyen.

– Hogyan alakult a pályafutása?

– Elég rövid volt az út az élvonalig, hiszen tizenhárom évesen már a felnőttek között játszottam, Szabó Dzsoni bácsi döntése alapján. Kevés egyetemista volt, fel kellett tölteni a létszámot, így a „kicsiket” is felvitték. Ő méltán lett a sportág legendáinak egyike. Elsősorban azzal járt elől, hogy fordította a nyugati szakirodalmat és ő is írt szakcikkeket. Nagyon kedves, idős bácsi volt, olyan igazi „cuki” valaki…

- Dzsoni bácsit kik követték a BEAC kispadján?

- Jött a Móci bácsi (Komáromi Ede), majd Kertész István, Jámbor László (aki végül az Ajax labdarúgóinál alkotott maradandót). Őket követte a Pali’bá, Buttás Pál és Bild Katalin. Mindenkitől kaptam valamiféle pluszt. Kertész István például meg merte tenni, hogy tizenöt évesen rám építette a csapatot. Nagyban hozzásegített ahhoz, hogy egy év múlva már a válogatottba is behívtak.

- Ott a kezdés Killik László nevéhez fűződik.

– Abban az időben nagyjából csak „kihalásos” alapon lehetett a csapatba bekerülni. Mi voltunk a pad végén ücsörgő turisták. Ezt a kétéves, átmeneti időszakot minden fiatal némi arroganciával viselte. Amiben Killik zseniális volt, az a formaidőzítés. Nála soha nem ment úgy csapat a pályára, hogy ne jól játszott volna. Az őt követő Pálinkás Joci pedig olyan hangulatot teremtett, amelyben nem lehetett rosszul játszani. Volt még edzőm Madacsay Miklós, Buttás Pál és Rátgéber László is. Különösen nagy tanulságnak tartom, ami Pálinkás Jocihoz köthető: ha egy jó közösséget formálsz az legalább annyit ér, mintha szakmailag nagyszerű vagy.

– Saját pályafutásával elégedett, vagy maradt némi hiányérzete?

– Mondhatom, ebben ennyi volt.

– Sikerekben gazdag pályafutását követően edző lett. Készült erre a szerepcserére?

– Soha nem akartam edző lenni! Ebben a szabad időszakomban keresett meg Muszbek Mihály azzal, hogy van-e kedvem a BEAC-ba jönni edzőnek. Volt. Szívesen jöttem, tele voltam ötletekkel. Kedves és dolgos lányokat kaptam, jó volt velük dolgozni. Hosszú időre volt szükség annak belátására, hogy nem tudunk mindenkit megverni. Mi egyébként – ritka kivételként - bárkit elengedünk, ha meg akarja próbálni magát profibb környezetben, de bárkit vissza is fogadunk, ha nem jöttek be az elképzelései. Ma is ez a helyzet ebben a vegyes társaságban, ahol a többség – örömünkre – tanul. Számos klub nem engedi a játékosait továbbtanulni – mi büszkék vagyunk rájuk.

- A jelenlegi BEAC-állománnyal mennyire elégedett?

– Nem vagyunk sokan, mindössze 13 játékos készül. Ha többen lennének, az csak feszültségeket szülne. Egyébként az edzések minősége sem konstans. Játékosaim nagyon tudatosak, elfogadják, amit kérek tőlük. Edzéseink sosem csak abból állnak, hogy a következő ellenfélre készülünk, hanem mindig vannak egyéni képességfejlesztő foglalkozások, még az idősebbeknek is. A problémát csak az okozhatja, ha a másik csapatban erősebb játékosok vannak. Ilyen vagy olyan légiósok, erősebb hazaiak, ezt el kell fogadni. Más kérdés, hogy vannak olyan meccsek, amelyeket meg kellene nyernünk. Az a lényeg, hogy most már jönnek bravúrgyőzelmek is, például ami sikerült a Diósgyőr vagy a Győr ellen. Nálunk is vannak légiósok ketten, akik azonban segítők, nem várják a kiszolgálást. Ők egyébként sem jobbak, mint a többiek. Egyszerűen azért kellett őket szerződtetnünk, mert kevesen lettünk volna.  

- Önnek lassan két évtizedes edzői gyakorlata van a kivételes játékospályafutását követően. 2004 óta megszakítás nélkül itt küzd egy leginkább alsóházi csapattal, ahol számos alkalommal a kiesés elkerülése volt a fő cél. Nem szeretné magát egyszer egy magasabb szintet képviselő együttesnél is megméretni?

– Ez egy elég összetett kérdés. Sokáig eleve nem mozdulhattam, mert a két gyerekemet egyedül neveltem. Közben tíz évig a TF-en is tanítottam, tehát volt más munkám is az itteni mellett. Engem Pálinkás Joci vitt a TF-re, kiváló volt a kapcsolatunk. Az ő nyugdíjazását követően ott maradtam egyedül, ahol nagyon szerettem tanítani és úgy gondolom, jól is csináltam. Azután szembesülni kellett azzal, hogy ott előrelépési lehetőségem egyáltalán nem adódik. Még arra sem volt esélyem, hogy a tanársegédi pozícióból tíz év után feljebb lépjek. Nagyon sok munkát fektettem bele az ottani tevékenységembe, amire a másik oldal érdemben nem válaszolt. Végül 147 500 nettó forintos fizetéssel jöttem el onnan, ahol 15 éve nem volt béremelés. Ez egy olyan szakmunka, amit nem mindenki tud csinálni, nekem pedig az igényes munkám mellett öt diplomám és két felsőfokú nyelvvizsgám is van. A doktori értekezésemet 2022 első negyedévében fogom megvédeni.

– Ilyen hátországgal a gyanútlan kívülálló azt gondolhatná, hogy Önnek máshol kellene tartania…

- Edzőségem első tíz évében nagyon szerettem volna egy jobb csapatnál kipróbálni magamat, amikor feltehetőleg a legfontosabb dolgom a taktika meghatározása lehetett volna. Az évtized elmúltával ez a vágyakozás alábbhagyott. Tudomásul vettem, hogy ez egy rendkívül zárt közeg. Valaki nem feltétlenül azért kerül egy jó csapathoz, mert jó, hanem más érdekek is közrejátszhatnak. Beláttam, hogy azon szükséges egyéb képességeknek én nem vagyok a birtokában. Nyilvánvaló lett számomra, hogy az itthoni közegben én soha nem leszek egy jobb csapat edzője. Úgy látom, hogy a „nagy” csapatoknál a vezetők elvárják azt, hogy beleszólhassanak az edzők munkájába, én pedig ezt soha nem hagynám. Az ész érveket hajlandó vagyok elfogadni, de azt, hogy csak azért – azt nem.

– Miközben marad a BEAC-ban, folyamatosan tovább képezi önmagát. Most például ezzel a doktori védéssel. Mi ennek a célja és értelme?

– Ezt akkor kezdtem el, amikor bekerültem a TF-re, mert a felsőoktatási intézménybe kerülés feltétele a doktori iskola elkezdése.   Az edzők nézeteiről és preferenciáiról szól az egész dolgozatom, ami sokáig elhúzódott, miközben rengeteg munkát belefektettem. Bár közben eljöttem a TF-ről, nem akartam az egészet veszni hagyni, ezért fejezem be. Újabb képzésbe nem akarok benevezni, az eddigi, a tanításban is megszerzett tapasztalataimat szeretném mindinkább hasznosítani. A TF-es időszakban rengeteget kellett készülnöm az óráimra, most egy éve könnyebb a helyzetem. Jelen időben elsősorban a saját csapatom elemzése foglal el. Úgy gondolom, saját magunkkal kell minél többet foglalkozni, az ellenfelek elemzése csak ezután következik a fontossági sorrendemben. Komoly segítségemre van Horváth Bianka másodedzőnk, aki fiatal, tehetséges, lelkes és ambiciózus is egy személyben. Az ellenfelekkel többnyire ő foglalkozik.

- Említette, hogy évek óta dolgozik egy EU-s projektben is. Ott mi a fő téma?

– A doktorimban az egyik vezérgondolat: miként kellene a gyerekekkel és a fiatalokkal foglalkozni ahhoz, hogy minél tovább folytassák a sportolást. Hogy mi kell(ene) legyen a prioritás a kicsiknél? Ha felmegy az internetre és megnézi egy tízévesek játékáról szóló anyagot, mit lát? Szakmai elemzéseket ahelyett, hogy a gyerekek örömfocijáról tudósítanának. Nyolcéves gyerekeket megbüntetnek, mert nem figyel oda. Ha megnézzük a hazai korosztályok legjobbjait, láthatjuk: a 15-16 éveseknél még egészen jó a mérlegünk. A 17-18 évesek nemzetközi mezőnyében még elmegy a magyar szereplés, a 20 éveseknél pedig már nem vagyunk az élbolyban. De miért? Azért is, mert nyolcéves korukban kemény oktatásba visszük bele őket.

- Mire számíthatunk a következő években?

– A magyar játékosokat foglalkoztató klubokból jöhet a változás. Ilyenek a Vasas és a Csata, ahol van elhatározottság a hazaiakkal történő foglalkozásra és az ő rendszeres pályára küldésükre. Áll ez a BEAC-ra és bizonyos értelemben a győriekre is. Azoknak a csapatoknak kellene az élen járniuk ezekkel a törekvésekkel, akiknek sem bajnoki reményei, sem kupaszereplésbeli esélyeik nincsenek. A nőknél annyiban jobb a helyzet, hogy itt kevesebb a légiós. A férfiaknál viszont nem csak az élvonal csapatai vannak tele zsoldosokkal, hanem az edzők igen jelentős része is külföldi. A hosszabb szünet után ismét elindult szakedző képzésen rengeteg fiatal igyekszik diplomát szerezni. Kérdés: mire használhatják majd?

- Ha megvédi a doktori témáját, túl sok szabadideje lesz. Mihez kezd, vannak elképzelései?

- Valahol szívesen tanítanék, ez is egy opció, miként valami érdekes hobbi sem ártana. ha rátalálnék. Nem is elsősorban a pénzszerzés motivál, sokkal inkább a változatosság, a vele járó agytorna, mert erre is gondolni kell.

– Ha visszatekint a korábbi évtizedekre, kiket emelne ki, akikkel különösen jó volt a pályán az összhang?

– Mindig voltak ilyen társak, de talán elsősorban a BEAC akkori bajnokcsapatát hoznám szóba, az egy nagyon jó együttes volt. Szarka Györgyi, Bíró Anikó, Pásztói Krisztina és a többiek – velük sok éven át együtt játszottunk, egymás gondolatát is ismertük. Utána már sehol nem töltöttem el hosszabb időt ugyanazokkal a játékosokkal; itt egy-két év, ott egy-két év és lassan vége is lett.

- Van- még olyasmi, amire nem volt ideje vagy érkezése, de egyszer még el szeretné sajátítani, vagy megvalósítani.

– A villanyszerelés, az ilyesmi dolgok mindig is érdekeltek. Csaptelepet például tudok cserélni, és úgy gondolom, a villanyszerelés sem lehet olyan bonyolult. Túl ezen a vonalon, egy bizonyos kor után eljut az ember a gondolkodásában addig, hogy vajon mi is az ő társadalmi haszna? Mi az a többlet, amivel az emberiséget valamilyen úton előbbre tudja vinni? Valami maradandó kellene, ami hosszú távon megmarad. Valami kézzel foghatót, amitől jobb lesz az élet. Ez a kérdés. Nem kinyilatkoztatni kell dolgokat, hanem úgy élni, hogy a saját erkölcsi normáidnak megfelelj, ami lehet, hogy nem azonos a társadalmi normákkal. Ami pedig a mai közhangulatot illeti, én már annak is örülnék, ha normális kommunikáció lenne az emberek között. Nekem nagyon hiányzik az a fajta, egymást előre vivő társalgás, ami manapság leginkább hiánycikknek mondható.

Jocha Károly