Bár nem a korszak gyakorlatilag egyeduralkodó csapatában, a Honvédban játszott, az 1970-es évek végén és a '80-as évek elején igen fontos "láncszem" volt férfi válogatottunkban Varga Lajos. A Vasas Izzó, majd Tungsram korábbi kiváló centere több mint három évtizede él francia földön. Vele beszélgettünk hazai pályafutásáról és sorsának alakulásáról külföldön.

 

 

- Aránylag későn, tizenhat-tizenhét évesen és elég különös módon. Valamikor a hetvenes évek közepén, egy nyári napon a teremben fociztunk, ahová engem a hosszú évek óta a Honvéd kosaras szakosztályánál dolgozó Mészáros István, vagy ahogy kosaras körökben ismerik, Lujó hívott le. Később megérkezett Orbán Márton is, aki kisvártatva javasolta, hogy a foci helyett váltsunk kosarazásra. Addig a középiskolában játszogattam, és azon a nyári napon elég jól ment. Marci azonnal elvitt az Izzóhoz - és ezzel eldőlt a sorsom.

 

 

- Hogyne, többet is! Öttusáztam, birkóztam, fociztam is - kapus voltam.

 

 

- Azért, mert a kosárlabda pályán aránylag hamar sok sikerélmény ért, tetszett, hogy gyors, látványos a játék. Három-négy évvel azután, hogy elkezdtem, már ott is találtam magam a válogatottban. Persze közben azért kellett "csiszolgatni" rajtam.

 

 

- Az első évben még be kellett járnom reggelente a gyárba, vizet, kávét vittem a dolgozóknak, majd a következő évadtól jött a klasszikus sportállás, akkor már csak a fizetésért kellett bejárnom. Napi két edzés volt, és nagyon jó képző edzők keze alatt fejlődhettem, ilyen volt Ránky Mátyás, ifj. Gyimesi János, Szakkay Tamás és Tursics Sándor. Akkoriban elég nagy hangsúlyt fektettek az egyéni képzésre.

 

 

- Fizikailag átlagon felüli adottságaim voltak, a magasságomhoz képest gyors, mozgékony voltam és ruganyos. Nagyon szerettem a játékban a látványos elemeket, zsákolni és blokkolni, szerelni az ellenfelek dobásait, vagy ahogy akkoriban mondtuk, prakkerolni. Védekezni is szerettem, és a mozgékonyságomnak köszönhetően tudtam irányítókat, bedobókat is fogni. Emellett szerintem főleg a center poszthoz képest, amit játszottam, jól láttam a pályán, volt érzékem az összjátékhoz, szerettem gólpasszokat adni a jobb helyzetben lévő társaknak.

 

 

- Többször is voltunk másodikok, de valamin mindig "elcsúsztunk". Volt olyan szezon, amikor például megvertük, elkaptuk a Honvédot, de kikaptunk otthon a Pécstől, így maradtunk le a bajnoki aranyról.

 

 

- Ennyire hülye lettem volna? - nevette el magát, majd hozzátette: - Bár ez a történet így nem rémlik, visszagondolva fiatalkori önmagamra, lehet alapja. Angyalföldi gyerek vagyok, mondhatom, hogy az utca nevelt, gyakran kellett kiállnom magamért a különböző módokon. Így aztán kialakult bennem egy elég erős igazságérzet, és úgy, hogy kint, Franciaországban már jó ideje edzősködöm, belegondolva, edzőim számára nem lehettem egyszerű eset, elég nehezen kezelhető játékos voltam.

 

 

- Akkoriban még harminc éves kor és bizonyos számú válogatottság után lehetett külföldre igazolni. Én harminchárom éves koromra mindkettőn túl voltam, és sajnos egy súlyos térdsérülésen is, amely miatt már nem nagyon lehettem a "régi", de közben elvégeztem a TF-et. Hogy kikerüljek, abban sokat segített a közelmúltban közülünk sajnos eltávozó edzőnő, Török Katalin, valamint Salamon Endre. A francia ajánlat mellett volt érdeklődés az arab világból, Kuvaitból is. Lehet, hogy ott anyagilag jobban jártam volna, de Franciaországot biztosabbnak éreztem, ráadásul sokkal közelebb is lehettem a családhoz.

 

 

- Egy szót sem, valamennyit beszéltem angolul. A panzióban, ahol elszállásoltak, dolgozott egy olasz származású szakács. Én is szerettem főzni, így vele összebarátkoztam, és az ő segítségével kezdtem fokozatosan megtanulni a nyelvet.

 

 

- Egy alacsonyabb osztályú, regionális bajnokságban szereplő csapathoz, a Rhonelhez, amelyben két évet játszottam, majd feloszlott. Utána ugyan áthívtak a nemzeti bajnokságban, a negyed osztályban szereplő Cambrai csapatához, de ott nem játszhattak külföldiek, ki kellett várni, amíg megkaptam az állampolgárságot. Közben egy év után már kiköltözött a család is, a feleségem, az olimpiai negyedik, Eb-bronzérmes, százhetvenszeres válogatott Vargáné Pálinkás Erzsébet, vagy ahogy a sportágában ismerték, Sziszi a két fiunkkal - a harmadik már kint született.

 

 

- Jó sokat, négy évet. Addig a Cambrai regionális bajnokságban játszó második csapatában játszottam, no meg az első csapat edzőmeccsein. Itt közben azért azzal szerencsém volt, hogy egyrészt megtanultam franciául, másrészt a TF-es végzettségnek köszönhetően az edzések mellett dolgozhattam a városházán, valamint testnevelőként és edzőként. Feleségem is játszott, majd edzősködött, szép lassan egyenesbe került az életünk kint.

 

 

- Így van, negyvenkét éves koromban. 

 

 

- Szerintem az első és legfontosabb, hogy nagyon nagy a "merítési lehetőség", hiszen egy közel hetven, több mint hatvanhét milliós országról van szó. A korábbi francia gyarmati területekről rengeteg egészen kiváló genetikával, fizikai adottságokkal megáldott fiatal került francia földre, és mivel a mai élsport egyre inkább a fizikum, az atletikus képességek irányába halad, ez nagyon kedvező. A sporttudományi háttér is magas szintű, de a legfontosabbnak mégis azt érzem, hogy bőven van kikből válogatni, tehát ha mondjuk valaki fizikailag ugyan remek adottságokkal rendelkezik, és a labdaérzéke is jó, de a mentalitásával gondok vannak, akkor vannak helyette többen mások, aki lelkiekben is erősek, nem kell senkit kényeztetni, "pátyolgatni".

 

 

- Amennyire csak lehet! Bő egy hónapja is hazajöttem, amikor a Kosárlabdázás Napján a régi Vasas Izzó, majd Tungsram-Honvéd játékosait ünnepelték a Hősök terén. Jó volt kicsit dumálni, nosztalgiázni a régi társakkal, haverokkal. Ha van Franciaországhoz kötődő szakmai program, abban is próbálok segíteni. Amikor a neves francia edző, Jean Pierre Vincent Magyarországon tartott bemutató edzést, én fordítottam.

 

 

- Sajnos már azok a játékosok is abbahagyták, akiket úgy ismertem, hogy annak idején az édesapjuk ellen játszottam, gondolok itt elsősorban a Körmendről induló Fodor-fivérekre vagy Németh Istvánra. A válogatott szereplését figyelemmel kísérem, a játékosokat kevésbé. Mint mondtam, már nem nagyon ismerem őket egy-két kivétellel, mint például Hanga Ádám, akit közösségi oldalán követek! A szövetségi kapitányt, Ivkovicsot is ismerem, felesége Béres Tímea annak idején itt játszott Valenciennes-ben az USVO-ban, amellyel meg is nyerte az Euroligát!

 

 

- Köszönöm, minden rendben van velem! Három éve nyugdíjas vagyok, mellette azzal foglalkozhatok, amit szeretek, a sporttal, azaz még edzősködöm. Úgy érzem, elfogadtak, megbecsülnek minket a családdal. Három fiunk is kint él, negyven, harmincnégy és huszonhat évesek, sőt már négy csodálatos kis unokánk is van, három kislány és egy fiú.