Egyik vezéregyénisége volt a múlt hét végén az NB II négyes döntőjét veretlenül megnyerő, így "osztályelső", azaz bajnoki címet szerző Dunaharaszti MTK gárdájának Trepák Zoltán. A korábban magasabb szinten is több csapattal bajnoki címet szerző, már nem a legifjabb évjárathoz tartozó korábbi válogatott középjátékossal a legújabb bajnoki aranyérméről, a négyesdöntőről és jövőbeli terveiről is beszélgettünk - régi ismeretség okán tegeződve.

 

 

- Ez így, ilyen formában, hogy három nap alatt három mérkőzést kell lejátszani, már nem az én korosztályomnak való - fejtegette nagy sóhaj kíséretében, majd felnevetve Trepák Zoltán - Ilyen jellegű "bevetésen" utoljára a Sopronnal voltam. Két szezonban is bejutottunk a Magyar Kupa nyolcasdöntőjébe, s onnan a négy közé - Pécsett, majd a Tüskecsarnokban -, de akkor azért hét-nyolc évvel még fiatalabban, és ha jól emlékszem, messze nem játszottam ennyit, mint most.

 

 

- Igen, a pécsiek nagyon felszívták magukat, és jól is játszottak, nem kis szerencsével tudtuk úgy hosszabbításra menteni a meccset, hogy az utolsó percben még hétpontos hátrányunk volt. Úgy mentünk le, hogy meg akarjuk nyerni, és ez a hosszabbításos győzelem, bár sokat kivett belőlünk, csak tovább erősítette a hitünket.

 

 

- A legteljesebb mértékig. Ez a keret már az előző évadban is együtt volt, csak ugye akkor a járvány miatt félbeszakadt a bajnokság - veretlenül vezettük a csoportot. Szerencsére mindenki maradt, tényleg szépen egy hullámhosszra kerültünk, most pedig éreztük, hogy a négyesdöntőt is megnyerhetjük.

 

 

- Szerintem a végső győzelemben jelentős szerepe volt a nagyobb tapasztalatunknak. A Budafok elég görcsösen, idegesen kezdett, játékosai talán kicsit kapkodtak, és rosszul dobtak. Mi viszont nyugodt, pontos, jó játékkal elléptünk. Később ellenfelünk magára talált, feljavult a dobóformájuk, és feljöttek két pontra, de a végén valahonnan sikerült valami utolsó utáni erőtartalékot mozgósítani, így végül győztünk.

 

 

- Most - persze a lebonyolításnak is köszönhetően - sokkal jobban elfáradtam, mint majdnem egy évtizede, amikor utoljára a Szolnokkal nyertünk. Az érzés - legyen szó akár NB I-ről, akár NB II-ről -, hogy bajnokcsapat tagja az ember, ugyanolyan leírhatatlan, mámorító és csodálatos. Bevallom, amikor öt éve Sopronban befejeztem az élvonalbeli profi pályafutást, nem gondoltam, hogy ezt még egyszer átélhetem - szerencsére megadatott. Abban is hasonlított az egyik, NB I-ben idegenben megnyert bajnokság a múlt hétvégi diadalhoz, hogy ugyanúgy hajnalban érkeztünk haza. Ami különbség volt, hogy most hazatérve egyből nyugovóra térhettünk, míg az NB I-ben sok szurkoló várt minket, és mentünk ünnepelni a városházára.

 

 

- Edzőként itt Dunaharasztiban az előző években végigjártam szamárlétrát, dolgoztam a legkülönbözőbb korosztályokban, a legkisebbektől a felnőtt regionális Budapest-bajnokságban szereplő csapatig, edzősködtem fiúknál, lányoknál egyaránt. Most már elsősorban itt szeretnék előrelépni, és nem tagadom, vannak is ajánlataim. Kosarazni, játszani ugyanakkor továbbra is imádok! Az biztos, hogy egy osztállyal feljebb szükség lesz erősítésre és némi fiatalításra a csapatnál. Remélem, sikerül megerősíteni a keretet. Beszéltünk már róla, s a következő évadban is számítanak rám a DMTK-nál, úgyhogy ha az edzősködést sikerül időben és "logisztikailag"  összeegyeztetni az edzésekkel és a meccsekkel, akkor állok az új kihívás elébe!

 

 

- Kedvenc csapatom nincs, de természetesen kiemelt figyelemmel kísérem azon csapatok szereplését, amelyekben játszottam. Nem is annyira a csapatokat, a korábbi játékostársak, barátok sorsát követem - többségük ma már edző vagy sportvezető. Örültem például annak, hogy a Nyíregyháza visszakerült az NB I-be, egyrészt mert ott is játszottam, másrészt pedig Bus Iván és Tóth Gergely személyében két korábbi csapattársam is ott kosarazik - igaz velük már nem Nyíregyházán, hanem Sopronban játszottam együtt. Örömmel értesültem Gáspár Dávid nemzetközi szinten is kiemelkedő edzői sikereiről, vele még Zalaegerszegen nyertünk együtt bajnokságot. Egyértelmű, hogy a válogatottnak is szorítok, a kapitány, Ivkovics Sztojan is volt csapattársam, és azt is jó látni, ahogy Hanga Ádám, akivel válogatottak voltunk együtt, fokozatosan az európai kosárlabda egyik meghatározó egyéniségévé nőtte ki magát.