Még a bezártság időszakában sikerült Sopronban, az Aréna büféjében beszélgetni Cserny Rékával, méghozzá minden zavaró körülmény nélkül. Az egykori kiváló kosaras azzal vált különösen érdekessé, hogy - ritka kivételként - nem sportösztöndíjasként tanult Amerikában, a Harvard Egyetemen, hanem többéves felkészülés és elővizsgák után. Ettől még persze kezdődhetett a beszélgetésünk a sportról, a sportnak családjukban betöltött szerepéről.
– Volt kitől kedvet kapnom, hiszen édesanyám, Balázs Éva előbb atletizált a Vasasban – elsősorban magasat ugrott -, majd a BEAC-ban kosarazott. Még ma is játszik kortársnőivel egy csapatban.
- Ez is egy kuriózum, de a másik legalább annyira érdekes. Ön ugyanis tényleg nem akárhol tanult, a Harvard Egyetemen, ahova nem élsportolóként került be. Hogy jutott el erre a kivételesen magasan jegyzett egyetemre?
- Minden amerikai egyetemre pályázónak meg kell írnia egy alap-felvételit. A Harvard ezen kívül a középiskolai tanároktól kér ajánlólevelet, valamint elvárja a felvételizőktől, hogy egy bizonyos szakterületen extra teljesítményt mutassanak fel. Van, aki előrehaladott zenei tanulmányokat végez, más újságot szerkeszt, nekem a kosárlabda volt az extra. Az érettségi előtt két évvel elkezdődött procedúrát követően vettek fel, de mindjárt halasztással kezdtem. Azon a nyáron ugyanis a kinti, kötelező intenzív angol nyelvi kurzus helyett az U20-as Európa-bajnokságot választottam.
- Megérte az Eb-részvétel az év halasztását?
- Bár volt benne egy adag kockázat, hiszen az akkori felvételi eredményemet áttették a következő évben felvételizők pontjai közé, de szerencsére az elért eredményemmel ott is benn tudtam maradni a felvettek között. Újhelyi Petrával, Englert Orsival, Hollósy Vikivel és a többiekkel igazán jó kollektívát alkottunk.
- Miért kívánkozott külföldi egyetemre?
- Elsősorban azért, mert sokkal nagyobb esélyem lehetett párhuzamosan tanulni és kosarazni. A Harvard a Borostyán Ligában szerepel, az északkeleti partvidék másik hét egyetemével egy csoportban, ahol alapvetés, hogy senki nem kaphat sportösztöndíjat. Az is limitálva volt például, hogy hetenként maximum 20 órát foglalkozhattunk sporttal. Vizsgaidőszakban nem rendeztek mérkőzéseket, még az edzések sem voltak kötelezőek. A Borostyán Ligát négy év alatt háromszor megnyertük, emellett az amerikai egyetemi bajnokság rendszerében kétszer is bekerültünk a legjobb 64 együttes közé.
- Kosarasként hasznosnak bizonyult ez a négy, Amerikában töltött esztendő?
- Úgy gondolom, többet fejlődtem annál, amit vártam magamtól, de az engem ismerő szakembereknek is hasonló volt a véleményük. Mentálisan és küzdőképesség dolgában is jócskán előbbre léptem, amihez nagyban hozzásegített a társak minden edzésen megtapasztalt, versenyhelyzetre kényszerítő hozzáállása. Ott általában mindenki jobban élvezte a játékot, hazai pályákon kevésbé látom ezt az önfeledt örömöt. Az itthon nevelkedett játékosokban sokkal több görcsösség van, amiből nekem sikerült kilépnem. Bár ott kevesebb volt a technikai képzés, mégis tudtam szintet lépni, mert más hatásfokkal tettük a dolgunkat. Az edzők szakmailag nem voltak extrán képzettek, viszont a segédtudományokban – pszichológia, pedagógia – megvolt jártasságukkal bőven kompenzáltak. A csapatépítés pedig rendkívül alapos volt, mindenki precízen tudta, hogy az adott szezonban mi az a legfontosabb, amit tőle várnak.
- Amikor visszajött Magyarországra, voltak ajánlatai?
- Hívtak több helyre, én végül a Sopront választottam. Igaz, két év után egy évre kiszerződtem a francia Valenciennes-hez; a középiskolában szerzett francia tudásomat is szeretettem volna kicsit felerősíteni. 2008-ban jöttem vissza, és abba is hagytam a profi játékot. Ez már tulajdonképpen 2007 nyarán eldőlt, amikor egy nyári gyakorlaton megismerkedtem a majdani munkahelyem embereivel és visszatérve ott kötöttem ki.
- Mi mindennel kell egy nemzetközi tanácsadó cégnél foglalkozni?
- A piaci viszonyok és a versenytársak helyzetének ismeretében adtunk stratégiai tanácsokat. Leginkább az energetikai iparban érdekelt cégekkel kerültem munkakapcsolatba. A következő állomáshelyemet egy megújuló energiával foglalkozó cég jelentette. A 2012/13-as szezon második felében úgy alakult, hogy még egy fél szezonra visszaálltam a soproni csapatba játszani. 2014-ben született egy kisfiunk, Andris, azóta itthonról dolgozom. Jelenleg a Soproni Darazsak utánpótlásánál végzek adatelemzést és teljesítményértékelést. Ezen kívül vállalati pénzügyi és befektetési banki tanácsadással is foglalkozom. Edzősködésre viszont egy pillanatig sem gondoltam.
- Nyolc éve, hogy végleg felhagyott az aktív játékkal. Mennyire követi a sportág eseményeit?
- Felszínesen mindenképpen. A soproni csapattal kapcsolatban sokkal naprakészebb vagyok, hiszen férjem, Török Zoltán „nyakig” benne van a témában, így a soproni események rendszeresen szóba kerülnek otthon.
- A felnőttek meccseit meg-megnézi?
- Ha a kisfiammal kimentem - amíg lehetett -, akkor is inkább ő kötötte le a figyelmemet, a mérkőzéseket kevésbé tudtam követni. Egyébként a munka és a családi tennivalók teljesen kitöltik az időmet, a baráti találkozók remélem, hamarosan visszatérnek az életünkbe.
- Sajnos köztudott, hogy férje évek óta kőkemény küzdelmet folytat a betegségével.
- Ez teljesen megváltoztatta az életünket, a mindennapjainkat. Zoli drasztikusan változtatott az életmódján (étkezés, mozgás, napi ritmus), hogy az orvosok által nyújtott gyógymódok hatékonyságát a lehetőségekhez mérten maximalizálni tudja. A nyugodt közeg kialakítása és fenntartása kritikus, ebben tudok a legtöbbet segíteni neki.
- Mi az, amit a versenysporttól kapott és a mindennapi életben hasznosítani tud?
- Alapvetően szerencsés alkat vagyok, viszonylag gyorsan tudok alkalmazkodni a megváltozó körülményekhez. A csapatsportokban megélt, megszerzett tapasztalatok az élet minden területén segítenek. Kitartó embernek tartom magamat, ez segít helytállni a mindennapokban.
Jocha Károly