Országjárásom során Bajától Németpusztáig, Mezőberénytől Balatonfüredig és Körmendig, Székesfehérváron és Győrben, sok helyen megfordultam, az utóbbi néhány alkalommal viszont Budapesten „ragadtam”. Ebben persze ludasok az itt elérhető interjúalanyok is. Olyanok, mint például dr. Ránky Mátyás, akinél a vendégség során nem volt könnyű elvágni a beszélgetés fonalát és felkelni a kényelmes fotelból. Tisztes távolságban tartva persze a COVID-19 kölcsönös átadásának a lehetőségét.

 

Az idő múlásával természetesen egyre bővül az ismerősi vagy éppen baráti kör, amelyek tagjai jobbnál jobb tippekkel látnak el. Így jutottam el a MAFC egykori válogatott irányítójához, Szirmai Zoltánhoz (66) is, aki ebben a sorozatban – például a 93. évében járó, 1955-ös Európa-bajnok csapat tagjához, Telegdy Györgyhöz képest – ugyancsak fiatalnak számít. Ám a vele való beszélgetés ugyanolyan érdekes lehet, mint Telegdy Gyuri bácsival volt, legfeljebb más kérdések kerülhetnek súlyponti helyzetbe.

 

Az is tény, hogy Szirmai is régen elköszönt az élvonaltól, de mint friss nyugdíjas, továbbra is van konkrét feladata korábbi munkahelyén, a „Primaenergia” cégnél, ahol az utolsó tizenöt évben, 2019 végéig a vezérigazgatói teendőket látta el. A cég Budafoki úti székházában – minimum három méternyi távolságot tartva, maszkokkal felvértezve – beszélgettünk.

 

 

- Ez egy érdekes kérdés, hiszen azt is válaszolhatnám: azért, mert a szüleim is a kosárlabdázás révén ismerték meg egymást, de ez nem egészen így történt. Amikor ugyanis elkezdtem a IX. kerületi, Telepy utcában az általános iskolát, szüleim a megerősödésem reményében beírattak külön tornára. Ez a foglalkozás rettenetesen megtetszett nekem, különösen pedig az egyik kiegészítő foglalatosság miatt, ami történetesen az volt, hogy kosárlabdáztunk is. Testnevelő tanárunk, a 2019-ben, életének 91. évében elhunyt Harmath Józsi bácsi is torna szakos volt, de a torna mellett előkerült a pöttyös labda is vagy egy labda belső, ami éppen volt. Olyannyira megtetszett a dolog, hogy otthon a hinta akasztójára feltettem egy vödröt és oda dobáltam. Minden találat után fel kellett mászni a labdáért...

 

 

- Az első négy év így telt el, a kosárlabda csak az Apáczai Csere János Iskolában került az első helyre. Ott Horváth Gyula testnevelőm – később osztályfőnök helyettesünk is volt – jóvoltából sokat játszottunk, majd az ötödik osztály vége felé a Központi Sportiskola kosaras toborzót tartott. A fél osztályt ügyesnek mondták, mehettünk a felvételire, amelyre lelkesen készültem. 1965 nyarán fel is vettek, ekkor lett a fő sportágam a kosárlabda. Néhány hónapig Kozocsa István volt az edzőnk, majd Kaboldy Júliát említeném. Hamar beálltam az iskola-tanulás-edzés ritmusra, ami néhány hónap múlva a hétvégi meccsekkel is bővült. Tizenöt éves koromra már párhuzamosan négy korosztályos csapatban is játszottam. Gyakran eljutottam atlétikai versenyekre is, ahol Mihályfi László tanárunknak, a BEAC többszörös magyar bajnok vágtázójának drukkoltam, miközben engem is beszerveztek iskolai versenyekre. Elsősorban a váltószámokban, magasugrásban és súlylökésben számítottak rám.

 

 

- Ránky Mátyás játéka is imponált, edzőként is nagy hatást tett rám, de őt sajnos egy év után elcsábították az Izzóba, ami nagy törést okozott, de végül maradtam a KSI-ben. Zsadányi István kezei alatt jutottam el az érettségiig, lettem ifi válogatott és egyben ki is öregedtem a KSI-ből. 1972-ben az egy évvel idősebbek között is ott lehettem Zadarban az ifjúsági Eb-n. Elég erős csapatunkban Kucsera Jóska, Németh Károly, Nagy Laci, Recska Laci, Ágfalvi Gyuri, Donkó Tibor, Kovács Miki, Zádor Tamás, Nagy Péter és mások is ott voltak. Hiába nyertünk a Szovjetunió és Izrael, a későbbi 3. és 4. helyezett ellen, végül be kellett érnünk a 8. hellyel – ott Haris Ferenc és Liptay István voltak az edzőink.

 

 

- Szerencsémre az Eb miatt kaptam egy hónap halasztást, közben sikeresen felvételiztem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. Előbb a sportszázadba kerültem, de amikor kiderült az egyetemi felvételem ténye, hamarosan Kalocsán találtam magamat. Zsadányi István „utánam nyúlt”; az ő jóvoltából még karácsony előtt visszahoztak Budapestre, de már kikerültem a Honvéd erőteréből. 1973 januárjától a MAFC junior csapatának tagjaként együtt edzhettem a felnőttekkel. Akkor a Balogh Gábor-Gabányi László kettős vitte az első csapatot. Az 1970-ben felnőtt bajnokságot nyert együttes 1972-re szétszéledt és új csapat építése kezdődött. 1973 tavaszán már kétszer is bekerültem a felnőttek közé, ősszel már minden meccsen számításba vettek, 1974-ben pedig egyre több játéklehetőséget kaptam.

 

 

- 1974 és 1981 között saját nyilvántartásom szerint hatvan alkalommal szerepelhettem a nemzeti együttesben. 1974-75-ben Gellér Sanyi és Halmos Pista mellett kevés játéklehetőséghez jutottam. A válogatott program miatt viszont vizsgáim „feltorlódtak”, és ezért átmenetileg felmentést kértem a kerettagság alól, többedmagammal együtt. A szövetség ezt tárgyalás nélkül a nemzetközi mérkőzésektől való egyéves eltiltással „honorálta”, és annak letelte után sem kerülhettem vissza a válogatottba. Hosszabb szünetet követően 1980-ban lettem ismét válogatott, s ezt megint Ránky Mátyásnak köszönhettem. Számomra a legmaradandóbb élményt egyébként az 1981-es, B-csoportos Európa-bajnokságon játszott Magyarország – Nagy-Britannia erőpróba kínálta, ahol az utolsó percekben háromszor is nagyon messziről betaláltam, s ez a hat pont (akkor még nem voltak hármasok...) is jelentősen hozzájárult a végül egypontosra sikeredett győzelmünkhöz. E tornát követően mondtam le munkahelyi elfoglaltságom miatt a válogatottságot - ekkor szépen el is búcsúztattak.

 

 

- Ez évben megnyertük a bajnokságot, ezt követően 1976-tól néhány évre ismét összekerültem Zsadányi Istvánnal. Akkor egyébként úgy gondoltam, hogy a következő periódusban még legalább kétszer meg tudjuk védeni a címünket, de végül ezért-azért nem úgy alakultak a dolgok. Ami pedig a klubcsapatunk szerényebb eredményeit illeti, többek eligazolása is hátrányunkra vált, így be kellett érnünk az 1979-ben és 1981-ben is kiharcolt kupagyőzelemmel.

 

 

- Ő korábban csak nőkkel foglalkozott és ennek ellenére – vagy talán éppen ezért? - kitűnő hangulatot tudott teremteni a számára alapvetően új közegben is. Ez a változás is biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a MAFC nemcsak a pályán alkotott igazi csapatot, hanem a pályán kívül is. Előbb az öregfiúk bajnokságaiban, majd a közös bicikli túrákon, a legutóbbi időben pedig már leginkább a közös üldögélésben és emlékek idézésében éljük ezt meg. A csapatjátékhoz – amely a MAFC-ot mindig is jellemezte – nagyon jól jött egy hasonló felfogást képviselő edző azért, hogy az a csapat, mint közösség, ki tudja adni magából a maximumot. Ezt a szerepkört a Móci az ott töltött két év során kitűnően betöltötte! Vele nyertük meg az 1981-es kupadöntőt, ahol sajnos már a röviddel előbb tragikus hirtelenséggel meghalt Gabányi Laci nem lehetett Móci mellett. Laci távozásával óriási űrt hagyott maga után!

 

 

– 1985-ben vonultam végleg vissza, amiben jelentős része volt az akkori edzőnek, a megosztó személyiségű Glatz Árpádnak is. Ez időben az egyetemen, a Hő- és Rendszertechnikai Intézetben dolgoztam. Szabó Imre intézeti igazgatónk – aki egyben a MAFC tanár-elnöke volt – javasolta, hogy vonuljak vissza és legyek a szakosztály elnöke. Ez egy szerencsétlen ötlet volt, amire az én hibás válaszom egy igen lett. Glatz ugyanis egyetlen pillanatra sem tudta elfogadni azt, hogy én vezessem a szakosztályt, ő pedig egy beosztott legyen. Árpád ráadásul nem boldogult a csapattal, nekem sem volt egy nagy élmény vele egyoldalúan csatázgatni, így le is mondtam.

 

 

– Játékostársam, Ábrahám István bátyja Nagykőrösön, a helyi NB II-es csapatban játszott, amely a kiesés ellen harcolt. Először öccsét, Kangyal Öcsit és Salgó Oszit hívta segítségül, később Újhelyi Gabival, Butor Dezsővel és velem bővült a névsor, Öcsi pedig végleg visszavonult. Jól működött ez a felállás, olyannyira, hogy 1985/86-ban az NB II-es csoportunk élén végeztünk. Itt megint hibáztunk, amikor elvállaltuk a szereplést az NB I/B-ben, hiszen amíg mi hetente egyszer „edzegettünk”, addig több, profi alapon működő ellenfelünk már heti tíz edzéssel készült. Végül visszaestünk az NB II-be, majd amikor ez a küldetés három év után befejeződött, MAFC Öregfiúk névvel a Budapest-bajnokságba neveztünk be, és ott többször is az élen végeztünk. Mivel az NB II-be nem kívántunk feljebb lépni, ezért is hozták létre a Budapest Öregfiúk bajnokságát. Ott egészen 2005-ig tartottuk a frontot, ekkorra azután szép lassan elfogytunk. Nem tudtunk kiállni meccsekre, amit nehezen éltünk meg, így nem tehettünk mást, mint a befejezés mellett döntöttünk. Egy ideig még focizgattunk, mostanában pedig két, fiatalabb MAFC-ossal - Kókai Bandival és Illési Janival – és egy barátunkkal jártunk teniszezni, amíg lehetett.

 

 

- Annak idején számos FIBA-játékvezetője volt a sportágnak, akik különösen a fontos rangadókon alapvetően kitettek magukért. Igaz, voltak olyan hangok, hogy például a Kassai Ervin az honvédos, és az ő „ellensúlya” az idősebb Cziffra lett volna... Sorolnám a neveket: Szécsi, Nádai, Weidinger vagy éppen az akkor legfiatalabbak közé tartozott Berki János... Amikor például a Berki fújt, az egyfajta megnyugvást jelentett, mert mint bárki más, ő is tévedhetett, de őt mindig a tárgyilagosságra törekvés vezérelte.

 

 

- A mai kosárlabda egy sokkal gyorsabb játék, mint amilyen időnkben volt, több a test-test elleni ütközés is, természetesen könnyebb hibázni is. Az eltelt 40-50 év alatt tényleg rengeteg változás következett be. Ami alapvető különbség: amit mi játszottunk, azt még alapvetően sportnak merem nevezni. Mára az egész sport nyíltan a szórakoztató ipar része lett. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaki ősszel az egyik csapatban játszik, tavasszal pedig a másikban lép pályára! Ma mindez csak átigazolási időszakok, pénzek és alkuk függvénye. Azért, mert ma ez egy munkavállalás, ami egészen más szabályok szerint működik, mint amikor nálunk simán ki kellett várni egy évet, ha a menni szándékozót nem engedték el. Azóta óriási mennyiségű pénz zúdult a sportba, ahol már egészen más tényezők lettek fontosak. Nem akarok én nosztalgiázni, csak mindössze annyit szögeznék le, hogy a mi kosárlabdázásunk is egészen más volt, meg a jelenlegi idők játéka is más, és nem csak a kosárlabdázásban. Akkor - ha belehallgattam 30 másodpercet egy focimeccs rádiós közvetítésébe - pontosan tudhattam, ki kivel játszik. Ehhez elég volt Albert és Bene nevének elhangzása, már mindenki tudta: a pályán a Fradi és az Újpest küzdött egymással. Ma ember legyen a talpán, aki képes követni a játékosok folyamatos klubcseréit. Néhány éve volt egy olyan élvonalbeli labdarúgó klub, amelynek a téli holtidényben negyvennyolc (48) igazolt játékosa volt, akiknek a felét azután egyetlen tollvonással elkergették...

 

 

- Egyetlen szóval válaszolnék: nem! Azért sem, mert volt ez a balul sikerült, egyéves szakosztályvezetői időszakom. Ráadásul akkor született meg a második gyermekem, akinek érkezésekor úgy éreztem, otthon is helyt kellene állnom. Ha edzőséget vállaltam volna, ugyanúgy esténként és a hétvégeken is távol kellett volna lennem a családomtól, mint a korábbi időszakban. Egyébként pedig játékosnak sokkal könnyebb lenni, mint edzőnek!

 

 

- 1992-ig az egyetemen dolgoztam, majd a változások sok mindent mozgásba hoztak. Így adódott az a lehetőség, mely révén ebben az évben a Prímagáz céghez kerültem, amely egy későbbi tulajdonosváltás miatt nevet változtatott. Így lett az új név a Prímaenergia – én pedig ennél a cégnél maradtam, egészen 2019-ig.

 

 

- Az az igazság, hogy én elszakadtam a kosárlabdától. Ha a tévében kosármeccset adnak, nem biztos, hogy ott ülök a képernyő előtt. Ez nem jelenti azt, hogy egy-egy válogatott meccset nem nézek meg, vagy nem örülök őszintén a sportág sikereinek. Azt hallom, hogy Ivkovics tud csapatot formálni. Ha ez így van, akkor én ennek ugyancsak örülök, mert számomra a kosárlabda ma is elsősorban csapatjáték. Mi akkor örültünk a legjobban a MAFC-ban is, ha egy meccsen legalább négyen-öten tíz pont felett teljesítettek.

 

 

- Nem könnyen születtek meg a válaszok. Az idősebbek közül az én „álomcsapatomban” Gabányi László, Korányi László, Prieszol József, Pólik György és Kangyal Tibor kapna helyet. Ami a saját korosztályomat illeti, a Salgó, Újhelyi, Kucsera, Nagy Laci, Szirmai ötösre szavazok – legtöbbször ez volt a 75-ös bajnokcsapatunk kezdőötöse.