Kanyargós utat járt be a korábbi évek egyik válogatott kosárlabdázónője, Bíró Anikó, amíg eljutottunk odáig, hogy leülhettünk a Budapest XI. kerüli Baranyai utcai általános iskola könyvtárszobájában egy összefoglaló beszélgetésre. A tanárnő ugyanis egész kisgyermekként került a kosarazás vonzásába és mindmáig aktív rajongója választott sportágának, amennyiben az edzőséget is az aktív időszakba beleszámítjuk.

- Édesanyám a Ganz-Mávagban dolgozott, így kerültem a Vajda Péter utcai általános iskolába. Az ott működött sportiskola a Ganz-Mávaghoz tartozott, negyedik osztályosként kezdtem el az ottani foglalkozásokra járni - emlékezett a kezdetekre a tanárnő. - Ebben a döntésben komoly része volt két testnevelőmnek, Szép Károlynak és Gyimesi Editnek. Nem voltam extra magas, legnagyobbnak 181 centisnek mértek, talán inkább az ügyességem révén sikerült kitűnnöm a többiek közül. Az iskola testnevelés tagozatos volt, a tanárok pedig szinte mindig valamelyik sportág elkötelezettjeként a nekik tetszőt favorizálták. Így került nálunk fókuszba a kosárlabdázás.

- A Ganz-Mávagba előbbre lépve, ott kik voltak az edzői?

- Nagyon sokan foglalkoztak velünk, senkit nem tudnék igazán egyértelműen kiemelni. Középiskolába egyébként az Asztalos János Földmérési és Kertészeti Szakközépiskolába jártam, ahol édesanyám előzetes reményei ellenére menet közben nem tudtam átmenni a kertészeti szakra. Így később soha nem használt földméréstani ismeretekkel gyarapodva szereztem meg az érettségi bizonyítványt. Az utolsó hónapokban meglátogatott minket Kertész (Kaltenecker) István, aki az idő tájt a BEAC edzője volt és érdeklődött a kosarazás melletti terveim iránt is. Végül az általa ajánlott és nekem is szimpatikus tanárképzőbe történő felvételizés mellett döntöttünk; én a földrajz-testnevelés szakra jelentkeztem. Ez az irányítás ugyancsak szerencsés volt, hiszen a pedagógus pályát mindmáig nagyon szívesen gyakorlom. 

- Elsőre felvették a Kazinczy utcai intézménybe?

- Nem, csak másodjára lett sikeres a felvételim. A közbenső évben már a BEAC játékosa lettem, mellette Bild Katalinnak amolyan segítőjeként is igyekeztem hasznosítani magamat. Ebben az évben - 1984-ben - lettem NB I-es játékos, innen kezdve számítom magamat érdemi kosárlabdázónak. Már akkor nagyon jó csapata volt a BEAC-nak, ahol olyan jó játékosok játszottak, mint Glázer Zsuzsa, Mátay Enikő, Lerner Zsuzsa és a többiek. Már a kadet válogatott keretekbe is bekerültem, ahol volt edzőim közül megemlíteném Liptay Istvánt, Haris Ferencet. Érdekesség, hogy a junioroknál nem válogatottak be, csak a felnőttek között kerültem ismét képbe. Ott Madacsai Miklós hívott be először, de azt ne kérdezze, hogy hol és ki ellen volt a bemutatkozásom. Talán a szövetségben van egy hivatalos lista erről? Amit fontosnak tartok felemlíteni: ott lehettem 1991-ben, az izraeli Európa-bajnokságon, ahol a magyar válogatott harmadik helyen végzett.

- A pályafutása gerincét képező éveket a BEAC-ban töltötte, Ön is tagja volt az 1990-ben jókora meglepetésre, amatőr csapatként bajnokságon nyert egyetemi csapatnak. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?

- Nagyon szép és örömteli dolgokat éltem meg ott, jó eredmények jöttek. Az a csapat ugyancsak komoly játékerőt tudott felmutatni annak ellenére is, hogy mi naponta csak egy edzést tudtunk vállalni, de vizsgaidőszakban nem ritkán csak heti egy-két alkalommal végeztünk komolyabb edzésmunkát. Hogy a jóval szerényebb felkészülés ellenére is bajnokságot tudtunk nyerni a profi csapatok előtt, az elmond valamit a BEAC játékerejéről. A csúcs közelében töltött harmadik év végére szép lassan szétesett az együttes. Én előbb az MTK-ba kerültem, de az ottani egy év annyira nem sikerült, hogy komolyan foglalkoztam a végleges visszavonulás gondolatával is. Végül zárás helyett átmentem a Tungsramba, ahol az első évben Varga Mátyás állt a csapat élén, majd évközben becserélték egy belga edzőre, akit ki nem állhattam. Ez az úriember ugyanis csöpögött a dicsérő szavaktól, én pedig nem szerettem, ha akkor is agyba-főbe dicsérnek, ha én tudom magamról, hogy azon a napon gyengén játszottam. Majd jött Tursics Sándor mester, aki odahozta a Sztojkovics Évát, Rátvay Anitát és egy kanadai irányítót, a csapat pedig rojtosra nyerte a bajnokságot. Úgy érzem, ebben a szezonban ment a legjobban a játék. 1995-ben megszűnt a Tungsram, jött helyette a Fradi, nekem pedig megszületett az első gyermekem, a fiam.

- 1996/97-ben visszatért a palánkok alá, a Ferencváros pedig bajnoki címet ünnepelhetett.  

- Ezzel be is fejeztem a Ferencvárosban, mivel a bajnoki győzelem ellenére nem hosszabbítottak velem szerződést. Ez a döntés egyben a végleges visszavonulásom előkészítését is jelentette, hiszen a BEAC-hoz visszatérve, ott én ér már csak levezettem.

- Mondana egy-két olyan szakembert, aki emberileg és szakmailag is kiemelkedőnek bizonyult az Ön pályafutása során?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés, mivel a szakmailag nagyon jó edzők általában nem elégedtek meg azzal, hogy minőségi munkát végeztek. Ők ezzel párhuzamosan emberileg is irányítani is szerették volna a rájuk bízottakat, ami például nekem nagyon nem tetszett.

- Az aktív időszakkal nagyjából végeztünk. Beszélhetnénk a tanári pályán szerzett élményeiről, tapasztalatairól is egy keveset?

- Bár papíron két helyen töltöttem el az 1991 óta eltelt tanéveket, gyakorlatilag mégis egyről beszélhetünk, mivel a Bogdánffy utcai iskola megszűnt, amelynek maradékát beolvasztották ide, a Baranyai utcai tanintézménybe. Ez azt jelenti, hogy jelenleg a 29. tanévet töltöm itt.

- Mi tartja meg a változtatás szándéka nélkül a tanári pályán?

- A gyerekek és a sport, ugyanis én teljes óraszámban testnevelést tanítok. Itt az ember tud alkotni, teljesen szabad kezem van. Természetesen a kosárlabdát igyekszem preferálni, a legkisebbeknek is tartok edzéseket. Akik tehetségesebb és van is kedvük hozzá, ráadásul a szülők is vállalnak bizonyos áldozatokat értük, akkor szívesen ajánlom a fiúkat a MAFC-ba, a lányokat pedig a BEAC-ba. Én pedig itt folyamatosan jól érzem magamat. Egyébként a kosárlabdázásnak köszönhetem a férjemet és a családomat, hiszen a kosaras együttlétekből, 1985 óta ismertük egymást, 1991-ben pedig össze is házasodtunk.

- Lassan harminc éves házas lesz. Mi a véleménye a ma divatos tendenciákról? Az összeköltözésekről, a gyermektelen együttlétekről...

- Én csonka családban nőttem fel, az ideális családi modellt egyáltalán nem ismertem. Aki megtalálja azt az embert, akivel érzelmileg közös nevezőt talál, ráadásul közös az érdeklődési területünk a kosárlabdázás és a sport iránti általános érdeklődés, akkor az ember miért ne házasodjon meg. Ma egészen mások az elvárások, én viszont abban reménykedem, hogy a három, otthon nevelkedő gyermekünk majd követni fogja azt a példát, amit nálunk, a családban hosszú éveken át láthatnak, megtapasztalhatnak. A mi környezetünkben a nagy többség hozzánk hasonlóan él és úgy látom, hogy a gyerekeik is ezt az életfelfogást viszik tovább.

- Saját pályájának következő éveitől mit vár?

- Biztos, hogy nem vágyom nagyobb pozícióra vagy feladatra, én itt nagyon jól érzem magamat.  Ketten vagyunk testnevelők ebben az iskolában, papíron én vagyok a munkaközösség vezetője. Ha rajtam áll és megérem, szívesen mennék innen nyugdíjba.

- Addig még sok víz lefolyik a Dunán, Önnek pedig rengeteg tennivaló jut a következő években is. Például a gyermekei nevelése terén. Milyenek ők, elégedett velük?

- Hát, ha nem tartanak nagyképűnek, akkor szupereknek mondom őket! A legnagyobb válogatott úszó, a 24 éves Telegdy Ádám, aki rengeteg munkát ölt bele, amíg eljutott a jelenlegi szintjére, hogy olimpiai indulónak számíthatja magát. A középső gyermekünk a Dániel, aki 21 éves, és aki iszonyatosan ügyes lehetett volna valamelyik sportágban, de ő elég konok valaki és azt csinálja, amit szeretne. Önállóan, teljesen önképző módon zenész, rapzenét szerez, és óriási nézettsége van a YouTube-on. Ő csinálja a zenét, ő írja a szöveget, ő adja elő - egyelőre nagyon megy neki. Fellépései is vannak, koncertekre is hívják. A harmadik a Zsófi, aki 16 éves, ő az „egyszem” lányunk. Ő középiskolás, egyetlen a három közül, aki szívesen kosárlabdázik. Nálam magasabb, 184 centis és a Tursics Műveknél a Csata SK-ban játszik. Bekerült a korosztályos válogatottba - kíváncsian várjuk a folytatást. S végül csak megemlíteném a férjemet, aki a MAFC-ban kosarazott, egyébként mérnökként dolgozik. Apósom, a 93.évében járó Telegdy György pedig tagja volt az 1955-ben Európa-bajnokságot nyert magyar kosárlabda válogatottnak.

- Mennyire figyel a magyar felnőtt női válogatottat?

- Az előző évekről nem sokat tudok, mert volt egy hosszabb kihagyásom. A lányom révén kezd igazából újra érdekelni a sportág. Jelenleg a Pénzügyőr SC-nél vagyok utánpótlásedző. A többi sportág közül imádom a kézilabdát és szívesen nézem a magyaron kívül bármely ország labdarúgó bajnoki mérkőzését. Az úszásnak pedig Ádám fiam révén hivatalból elkötelezettje vagyok.

Jocha Károly