Lassan negyven éve már annak, hogy először eljutottam a Budapest határától alig néhány kilométernyire fekvő Pilisborosjenőre. Egy ismerős telkét kerestük fel, ahol gyönyörködtünk a nagyra nőtt tűlevelű fenyőfákban. A domboldalon akkoriban még alig voltak házak, ami mára alapvetően megváltozott. A napokban ugyanis ismét arra vitt az utam. Az egész, sűrűn beépített településen keresztül kellett hajtani ahhoz, hogy megérkezhessek az egykori 59-szeres válogatott kosarashoz, a 62. évében járó Farkas Attilához.

Mivel vendéglátómról köztudott, hogy egyik fő szervezője a régi, egymástól legtöbb esetben eltávolodott kosarasokat az egykori Ferencvárosi Malomba csalogatóknak, így először ezekről az eléggé új keletű találkozásokról kérdeztem.

- Arra gondoltunk, hogy a kosarasoknak létrehozunk egy klubot, ahol tudunk találkozni egykori játékostársakkal, csapatbeliekkel és ellenfelekkel, a szövetség egykori vezetőivel, a játékvezetőkkel, vagy éppen lelkes szimpatizánsokkal. Amikor másfél éve meghirdettük az első találkozót, az igen népszerű fogadtatásra talált. Nem kevesebben jöttek el, mint százhetvenen, s közöttük többségben voltak az olyanok, akik korábban valamit le is tettek a kosárlabdázás asztalára. Megtisztelő volt ezt látni még akkor is, ha a második és harmadik rendezvényünkön a kezdeti lelkesedés alábbhagyott. Ennél többet mi nem tudunk hozzátenni, a közösségnek kellene aktívabbnak lennie. Az is lehet, hogy elég lesz, ha évente egy ilyen összejövetelt szervezünk.

- Vannak létszámtól független elképzeléseik is?

- Konkrétumról is beszámolhatok, ugyanis életre hívtunk egy olyan alapítványt, amely a bajba kerülő, a segítségre rászoruló kosarasok érdekében működik. Nem csak és nem is elsősorban anyagiakkal akarunk segíteni, hiszen lehetnek számosan olyanok is, akik törődésben, emberi támogatásban szenvednek hiányt. Örömünkre ez a kezdeményezés sokakban megmozdította a tenni akarást. A „Kosarasok Klubja” éves tagdíjat kíván szedni, amelynek fele ezeket a rászorulókat kívánja jobb helyzetbe hozni.

- Farkas Attila ma ennek az emberbarát kezdeményezésnek az egyik motorja. Idáig azonban el is kellett jutnia. Mit tartana fontosnak elmondani az elején kezdve a történéseket?

- Eredendően óbudai vagyok és a Kórház utcai általánosba jártam. A Raktár utcai iskolában volt kosárlabda oktatás. Akkoriban Horváth Frigyes - a szövetség későbbi főtitkára - volt a Budapesti Honvéd úttörő csapatának az edzője, aki emellett a Raktár utcában is tartott gyakorlásokat. Iskolaigazgatóm, egyben testnevelő tanárom, Tallár Imre küldött át bennünket a Raktár utcába azzal, hogy mint magas gyerekekkel, ott majd bizonyára foglalkoznak is velünk. Ez 1969-ben, tizenegy éves koromban történt.

- Mi volt Horváth Frigyes szerepe az Ön pályafutásában?

- Jó módszerekkel sikerült megszerettetnie velünk a játékot. Egy évvel később már a Honvéd Klapka utcai csarnokában készülhettem. Ezzel el is kezdődött meglehetős hosszúra sikeredett pályafutásom, hiszen 35 éves koromig játszhattam. Frigyes után KLavora Tibor lett az edzőm, majd Mészáros Lajos következett. Tizenhat évesen, 1974-ben már a felnőttek edzéseit látogathattam, amikor nagy megtiszteltetés ért: engem is elvittek a mongóliai Ulan-Batorba, a Baráti Hadseregek Spartakiádjára. Ott én is pályára léphettem a végül 2. helyezett magyar csapatban...

- Innen időben már csak egy ugrás volt a válogatottba bekerülése.

- Valóban így történt. Akkor éppen Balogh József „Buli” volt a kapitány és még nem voltam 18 éves, amikor hivatalos meccsen, idegenben, Görögország ellen szerepelhettem, ahol egyébként alulmaradtunk. Ám bármi is történt a pályán, az soha nem elégített ki, hogy csak és kizárólag a kosárlabdával foglalkozzak. Mivel Vendéglátóipari Szakközépiskolában érettségiztem, egy barátom segítségével kibéreltem a Honvéddal szemben lévő Sörbárt és három évig vezettem is ezt az egységet. Mellette természetesen kosaraztam is.

- Ebben az időben elkezdődött a kalandozások sora.

- Játszottam egy évet a Tungsramban és egy évet Oroszlányban, majd visszamentem a Honvédba és onnan csak 33 évesen, az utolsó két évre mentem el. Egyébként az 1978/79-es évek sikerültek számomra a legjobban. Nyáron, az alapozás heteiben rendkívül kemény munkát végeztünk. A fizetésünk ugyan nem volt profi, de a hozzáállásunk az igen.

- Végül is elégedett, amit elért a pályafutása során?

- Alapvetően igen, bár azt is elmondanám, ha lett volna valaki, aki jobban odafigyel, kicsit keményebben fogja a társaságot, talán többre is vihettük volna. Az edzők között Glatz Árpád egy különösen érdekes személyiség volt, aki hatással tudott lenni a játékosokra és a szakmai tudása is megvolt hozzá. Vele szívesen dolgoztam volna, de hát ő soha nem akart a Honvédba jönni, pedig ez egy érdekes kísérlet lehetett volna.

- Visszavonulását követően mi következett az életében?

- Tizenöt évig edzősködtem az élvonalban. Salgótarjában kezdtem, ahol abbahagytam a játékot. Három év után az A-csoportba feljutott Egernél folytattam, majd a Százhalombattán sikerült felvezetnem a csapatot az A-csoportba. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a Honvéd is lehetőséget adott a felnőttek irányítására. Szakmai életem érdekes eseménye volt egy féléves kaliforniai kirándulás, amikor csak a UC Irvine Egyetem csapatának az edzéseit figyeltem. Elsősorban arra voltam kíváncsi, ugyan miért jobb az amerikai kosárlabdázás, mint a magyar? Nyolcvankét edzést és huszonegy mérkőzést ültem végig. Alapvető különbség az, hogy nem klubokra, hanem iskolákra épül a rendszer. Az egész felépítmény legfontosabb figurája pedig az edző! Nagy a bizalom az edzők irányában és nagyon egységes alapokon nyugszik a képzés. Mindenki ugyanazt és ugyanúgy tanítja, senki nem akarja kitalálni a spanyolviaszt és ennek meg is van az eredménye. Óriási nagy a merítési lehetőség. Háromezer hatszáz középiskola és háromszázhúsz egyetem van az Egyesült Államokban és valamennyinek van saját kosárcsapata. Amikor hazajöttem, abban reménykedtem, hogy az ott szerzett tapasztalatokkal itthon is tudok majd kezdeni valamit. A Honvéd edzője lehettem, de az amerikai újdonságokkal semmit nem tudtam kezdeni, mert itt minden alapvetően más, mint odaát. Számomra ettől még nagyon nagy élmény volt ez a tanulmányút! A lehetőségeimet tovább szűkítette, hogy akkoriban már leszálló ágba került a Honvéd, a sportág pedig jókora léptekkel haladt az elanyagiasodás kétes útján. Nekem mindent összevetve is sokat jelentett, hogy ott, ahol két évtizedet játszottam, edző is lehettem.

- Ez a szakasz 2002-vel befejeződött. Mi volt a következő lépés?

- Szenior kosárlabdázó lettem, miután Judik Béla barátommal alapítottunk egy csapatot, mellyel itthon minden hónapban valahol részt veszünk egy tornán. Igyekszünk eljutni nemzetközi megméretésekre is. Jelen időben már közel háromezer, szenior játékost tartunk nyilván, s ez a tény a szövetség hozzáállását is jó irányban befolyásolja. Én az 55+ korosztályban játszom, Judik Béla, Kinter György, Sándor Gábor, Dobi Antal, Kovács Attila és a többiek társaságában. A legjelentősebb torna a négyévente megrendezésre kerülő Masters Game Játékok eseménysorozata, ahol huszonkét sportág versenyeit bonyolítják le egy helyszínen. Ezt a vetélkedést legközelebb 2021-ben, Japánban rendezik majd meg. A legutolsó, ilyen alkalommal, Malaysiában vettünk részt két évvel ezelőtt és ott elsők lettünk kategóriánkban. A másik nagy lehetőség az argentin kezdeményezésre létrejött FIMBA, amelyen csak kosárlabdában küzdenek a részvevők. Ebben a sorozatban minden évben van világ- és Európa-bajnokság is, 2020-ban például Malagában léphetünk majd pályára az Eb-keretében. A 2019-es évben egyébként már négy férfi és három női csapat is kilépett a nemzetközi küzdőtérre; különböző korosztályokban, illetve tornákon szerepeltek. Kiss Lenkéék hatvan fölöttiekből álló csapata, a Turbó Csigák például többszörös világ- és Európa-bajnokok a 60+ korosztályban.

- Farkas Attila tehát már levezet, családja azonban nem maradt utánpótlás nélkül.

- Igen, ez többszörösen is így van. Van egy fiam, aki 209 centiméterre nőtt, 33 éves és korábban nagy ígéretnek számított. Sajnos, egy makacs és gyakorlatilag gyógyíthatatlan sérülés miatt már abbahagyta a játékot. Édesanyjától, Körmendy Gyöngyitől - ő kétszázhatvanszoros válogatottságig vitte - is örökölhetett jó kosaras géneket. Ő az élvonal számos együttesénél megfordult. Így például Körmenden négy, Debrecenben három szezont töltött el. Az Albacompban játszott, amikor az emlékezetes, és kicsit felfújt, féléves eltiltása történt. Az ő révén már van két unokám, a kisfiú lesz annak idején szerintem a családunk legeredményesebb játékosa. Még csak hatéves, de már teljesen bele van szeretve a kosárlabdázásba és igen jó alapadottságai vannak.

- Két házasságon is túljutott...

- Igen, mindkét feleségemtől elváltam, de merem mondani, mindkettejükkel igen jó az emberi kapcsolatom. Egyébként most is egy korábbi kosaras hölggyel, Molnár Krisztával élek együtt, aki annak idején a Diósgyőr hőskorában játszott együtt Ambrus Erzsébettel, Bakai Eszterrel és kortársaikkal.

- Miután már majdnem mindent megtudhattam Farkas Attiláról, azért csak megkérdezem: hogyan értékeli a jelenlegi magyar férfi kosárlabdázást és milyen perspektívákat jósol ennek a szakágnak?

- A fejlődés egyértelműen látható. A mai legjobbak között vannak igen jól képzett játékosok is, Ide sorolnám Vojvoda Dávidot és Hanga Ádámot, akik vezéregyéniségei ennek a válogatottnak, de említhetnék másokat is, így például Perl Zoltánt is. Kritikus tényező az utánpótlás nevelése, ahol egységesítésre lenne szükség. Sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni például a játékosok fizikai felkészítésére, mert a hasonló korúak - és nem a kosaras nagyhatalmakat említeném, hanem például a belgákat - sokkal magasabb szinten vannak ezen a téren, mint a mi fiataljaink. Ez egy általános tendencia, amely elől egyszerűen nem lehet kitérni, ugyanis a kosárlabdázás egyértelműen elment az erő irányába. A 18 és 20 év közötti tehetségeket kemény munkával fel kellene erősíteni, mert egyébként óhatatlanul lemaradunk. Meccsekre egyébként csak elvétve megyek, mert már annyi mérkőzést láttam közelről, hogy megteltem a személyes élményekkel. Nekem egyébként az amerikai futball a nagy kedvencem, mert nagyon jó taktikai és stratégiai játéknak tartom. Amatőr szinten még teniszezgetek, de az elsődleges szempont nem az, hogy minden áron nyerjek. Sokkal inkább a testsúlyom megtartását tartom szem előtt. Ezért hetente egyszer-kétszer elmegyek konditermebe és szaunázok is a cél érdekében. Az unokámmal pedig általában szombatonként úszkálunk egy keveset.

Jocha Károly