Hol vannak azok a régi, szép idők? Ha ezt a kérdést a kosárlabdázással kapcsolatosan tesszük fel, akkor a legtöbb válasz a Honvéd - MAFC férfi kosárlabda vetélkedést, a két rivális bajnoki csatározását említené. S nem is indokolatlanul, hiszen a hatvanas-hetvenes évek ennek a bajnoki mezőnyből kiemelkedő két klubnak a vetélkedése jelentette az igazi csemegét. Annál is inkább, mivel a Honvéd a hatalom reprezentánsának számított, a MAFC pedig az ellenzéké. Éppen olyan volt a MAFC általános megítélése, mint a Ferencváros labdarúgócsapatáé.

 

A JochaPress ez alkalommal Kangyal Tibort szólította meg, akit mindmáig mindenki csak Kangyal „Öcsiként” emleget. A 77 éves Öcsi immár négy esztendeje visszavonult a felesége nagyszülei felújított nyaralójába. Oda, ahol felesége a gyermekévei jelentős részét is eltöltötte.

 

- Budapestet először északnyugati irányban hagytuk el, amikor húsz éve Piliscsabára költöztünk, hogy azután négy éve Balatonszárszó következzen - említette Kangyal. - Minden, korábbi kötődésünket felszámoltuk, a hátralévő éveinket meggyőződésem szerint a legjobb helyen, a Balaton mellett szeretnénk eltölteni.

 

 

- Hárman voltunk testvérek, két bátyám közül az egyik, Ferenc 83 éves, a nála egy évvel fiatalabb Miklós viszont már 75 éves korában végleg itt hagyott bennünket. Én egy kicsit amolyan ráadás-gyermekként érkeztem, öt évvel Miklóst követően. A Stefánia úton laktunk, s gyermekéveim idején a Népstadion helyén még hatalmas grund terpeszkedett. Igazi gyerekparadicsom volt ez, csak egy gondom adódott: 4-5 évesen még egyik csapatba sem választottak be.

 

 

- Tulajdonképpen már az első alkalommal otthagyhattam volna az atlétikát, mert edzőm a gerellyel a szöges cipők hátra maradt lyukait céloztatta velem két órán keresztül. Az atlétikai játszadozás után testvéreimet követtem a Typográfia Budapest I. osztályú csapatába, ahol Jaszlics László adta kezembe a kosárlabdát. Fél év elteltével a Mávagba mentünk át. Feri bátyám hamar abbahagyta, Miklóssal viszont megmaradtunk. 1959-ben már az ifjúsági válogatottba is behívtak. Miután pedig 1959 őszén a Mávag első számú irányítója, Papp Péter halálos balesetet szenvedett, ezért váratlanul, de engem léptettek előre. Ettől kezdve én lettem a felnőttek irányító játékosa.

 

 

- Akkor az volt a módi, hogy aki egyetemista, annak az egyetem klubjában kell játszania. Nagyon szerettem a Mávagot, ezért egy évet még átlavíroztam, csak másodévesként mentem a MAFC-ba. Közben a MÁVAG elöregedett, új játékosok jöttek, így könnyebben hagytam hátra korábbi egyesületemet.

 

 

- Érdekes tapasztalatokat szereztem elég hosszú válogatottbeli időszakom alatt. 1961-ben még egyértelműen Páder János volt a kapitány, akire szakmailag túl sok rosszat nem lehet mondani. Az viszont egyértelműen érződött, hogy mögötte nem állt komolyabb játékospályafutás. Talán ezért is, de nála egyértelműen a begyakorolt, figurális támadásoknak volt elsőbbségük. Az 1964-es, tokiói szereplésünk idején már felemás megoldás lépett érvénybe. Papíron Zsíros Tibor lett a főnök, de végig érződött a mögötte álló Páder hatása.

 

 

- Az olimpiai részvételem teljesen hivatalos volt. Az akkori OTSH engedélyével elutazhattam öt hétre a japán fővárosba. Hazatérve családi támogatással igyekeztem bepótolni elmaradásaimat, illetve rajzaimat beadni. Úgy tűnt, minden rendben, amikor félévkor a Lakóépület Tervezés Tanszék professzora, dr. Reischl Antal - akinél csak aláírást kellett volna szerezni, vizsgázás nélkül - közölte, hogy mivel nem hallgattam az előadásait, így nem igazolja a félévemet. Ezért évet kellett ismételnem, ami nem csak nekem sikerült az évek során. Hasonló okok miatt Gabányi Laci két évet is elvesztett, míg Pólik Gyuri hozzám hasonlóan járt.

 

 

- Gyerekként láttam a meccseket, hiszen a belógás nem okozott különösebb technikai gondot - emlékezett. - Az akkori győzteseket igazán persze csak utólag ismertem meg. A sikerek első számú motorja Greminger János volt, aki Páder minden utasítását keményen végrehajttatta társaival. Ő egy tehetséges és szorgalmas ember volt, akit társai kis terroristának tartottak. Én éppen az ellenkező stílust képviseltem, a kreativitást támogattam, mert a kosárlabdázás attól lesz igazán szép. Az én improvizatív játékomat alapvetően nem támogatták. Mindössze egy alkalommal kaptam egyértelműen zöld lámpát egy válogatott meccsen, a belgák ellen, akik már nagyon kiismerték a játékunkat. Az eredménytelenséget látván Páder - a változtatás reményében - azzal küldött pályára, hogy „Öcsi, csináld azokat a hülyeségeket, amiket a MAFC-ban szoktál”...

 

 

- Hatalmas meccseket vívtunk a Honvéddal, bár az én pályafutásom során mindössze egyszer tudtunk bajnokságot nyerni. Valami apróság mindig közbejött. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem voltunk egyértelműen jobbak fő riválisunknál, olykor kicsit lazább is volt a csapat a kelleténél, a 35. perc tájára pedig gyakran elfogyott a levegő. S ha kellett, az a minimális lejtés is elég volt a Honvéd győzelméhez. Ettől még óriási volt a szurkolótáborunk. Nálunk értelmes srácok játszottak, kialakult egy értelmiségi hangulat, amely „összerántotta” az embereket.

 

 

- Nagy bánatomra történt meg a következő két eset. 1965-ben az Universiadén a harmadik helyért nyertünk a franciák ellen, akiknek edzője kijelentette: Prieszol Jóskát és engem szívesen elvinne a francia bajnokságba. Ilyesmiről persze akkoriban szó sem lehetett. Még nagyobb csalódás ért 1967-ben, amikor Tamperében az Európa-bajnokságon egy amerikai stáb meghívott egyedül engem egy felmérésre. Engedéllyel el is mentem délidőben a megadott helyre - mikrobusz jött értem. Számos figura bemutatása volt a feladatom. A zsűrizők engem is jelöltek a következő amerikai „draftolásra”, ami hatalmas lehetőség lett volna számomra. A szövetségnek megküldött levél azonban érdekes módon eltűnt. Kutas Pista bácsival is beszéltem, aki az állította, ő nem látta a levelet... Mindenki tudja, hogy abban az időben ő élet-halál ura volt a magyar sportban, minden rajta keresztül ment - ha ment.

 

 

- Sportpályafutásom befejezését követően a Népstadion és Intézményei tervezőjeként dolgoztam. Közben meghívtak egykori középiskolámba, az akkor már Ybl Miklós Főiskolára óraadónak, amiből tizenöt évnyi tanári időszak lett, mellette a tervezést sem adtam fel. 1990-ben szükségállapotban elvállaltam a MAFC edzői teendőit, ami hároméves, fizetés nélküli szabadsággal járt együtt. Ezt a vonalat fel kellett adnom, mert beütött a pénztelenség, pénz nélkül pedig csapatot sem lehet építeni és fenntartani. Idősebb bátyámmal számítástechnikai vonalra álltunk át, reklámgrafikával is foglalkoztunk. Később egy magyar-olasz acélszerkezeti gyárnak dolgoztunk; a General Electricnek (GE) öt gyárat építettünk itt, Magyarországon. Közben egy rákot és egy infarktust is túléltem. Az utóbbi években a szakmabéli feleségemmel, Rissdörfer Mariannal együtt tervezünk. Mariann annak idején Peterdi Pál kezei alatt a Császár uszodában úszóként bontogatta szárnyait. Hazai szinten jó úszónak számított, az ismert Korényi Olgával és társnőivel számos sikerben volt részes. Most együtt kerékpározunk minden nap, ami teljesen beépült az életvitelünkbe.

 

 

- 1961-ben Párizsba készült a csapat. Közbejött akadályok miatt egy nappal későbbre került az indulásunk. Amennyiben az eredeti tervek szerint repülünk, úgy mi is rajta lettünk volna azon a MALÉV-gépen, amely egy nappal korábban, Párizsban lezuhant...