Akik annak idején jártak kosármeccsekre, azoknak bizonyára élénken az emlékezetükben maradt Gellér Sándor személye, egyénisége. A Honvéd és a válogatott kiváló képességű játékosát - akinek édesapjának, idősebb Gellér Sándornak az ötvenes évek világverő magyar labdarúgó válogatottjában Grosics Gyula mellet leginkább a kispadon jutott hely - hiába tűnt el a budapesti sűrűségből és költözött immár 26 esztendeje egy 200 lakosú zalai faluba, Németfalura -, mégsem felejtették el. Alakításai, egyéni megoldásai az eredménytől függetlenül élményszámba mentek.

Az 1947. július 3-án, Püspökladányban született, ma már 71 éves, egykori játékmestert egy hosszú telefonbeszélgetés alapján sikerült megszólaltatnom.

- Mostanában egy fokkal kevésbé feszes az életem, mint korábban volt - említette előjáróban Gellér, aki azt is elárulta, hogy sosem volt valami „nyugis” típus. Ez is közrejátszott abban, hogy gyakran ingadozik a vérnyomásom. . Ennek komoly része van abban, hogy két hónapja le kellett mondanom a ZTE U18-as csapatának irányításáról és azóta leginkább egyéni képzéssel segítem a fiatalok fejlődését, amely munkámban komoly segítséget kapok Heinrich Róberttől és Kiss Attilától.  Elsősorban természetesen saját posztom utódaival, az irányítókkal foglalkozom, de mellettük a magas embereket is igyekszem fejleszteni.

- Már nyakig benne vagyunk a kosárlabdázásban, miközben majd mindenki tudja, hogy Ön elég komolyan elkötelezett volt a labdarúgás irányában.

- Édesapám vonzásában talán természetes, hogy én is a labdarúgással kezdtem és nem is hagytam korán abba. Nagy élményt jelentett, amikor elintézte, hogy az 1954-ben volt, 7-1-es magyar győzelmet hozott, az angolok elleni, Népstadionban megrendezett válogatott labdarúgó mérkőzésen labdaszedő lehettem. Nagyon szerettem és talán tudtam is focizni, hiszen az MTK korosztályos csapataival háromszoros bajnoknak mondhatom magamat. Volt olyan meccs, amikor a Honvédnak hat gólt rúgtam. Azokban az években a később befutott játékosok közül Karsai Lászlóval és Brünyi Bélával együtt játszottam. Egyébként már a Köbölkút utcai általánosban is a labda bűvöletében éltem. Szerencsére Tarnóczay Istvánnál nem volt olyan óra, hogy a labda ne kapott volna szerepet. Magát a labdarúgást nem hagytam volna abba talán soha, ha a Bólyai Textilipari Technikumban volt testnevelő tanárom, Jaszlics László hatalmi szóval nem szorít rá a kosárlabdázásra is. Csak akkor engedett ugyanis fociedzésekre, ha a kosaras penzumot teljesítettem.

- Édesapja egy időben a karja eltörésével fenyegette, ha elhagyja a labdarúgást, végül mégis a kosárlabda lett a fő sportága.

- Azért ez a presszió talán kevés lett volna, ehhez kellett egy másik, speciális élmény is. Egy alkalommal láthattam a pályán Greminger Jánost, aki a maga teljesítményével megelőzte a világot. Meggyőződésem, hogy bármely sportágban a példaképeknek igen nagy szerepük van, nekem ő lett az. Amikor pedig később az ifjúsági válogatottban ő lett az edzőm, azt is nyitott füllel hallgattam, ha akár perceken keresztül a gyengeségeimre igyekezett rávilágítani, felhívni azokra a figyelmemet.  

- Hogyan kötött ki véglegesen a kosárlabdázás mellett?

- Az MTK labdarúgói között töltöttem a délutánjaimat. Valahogy csak megtudtam,. hogy a kék-fehéreknek van egy NB II-es férfi kosárlabda csapata is, ahova elég hamar beépültem. A nők legendás mestere, Hercze Bandi bácsi egy edzésen megfigyelt rám és szólt Balogh „Buli” Józsefnek, a Honvéd akkori edzőjének, aki egy meccsemet végignézte Banna Valérral együtt. Szó szót követett, miután 1966 januárjában leigazolt a Honvéd és egyidejűleg be is vonultam katonának. Így a kétéves katonaságot emberszerű körülmények között tölthettem le, kijárhattam az újpesti Flottillásoktól az edzésekre, stb.

-1966 és 1986 között volt a Honvéd játékosa, s ez idő alatt tizenötször élte meg, hogy bajnokcsapatban játszhatott, nyolcszor pedig a kupagyőztes együttesnek is tagja lehetett. Maradt nyitott kérdése a pályafutásával kapcsolatosan?

- Nehezen kezelhető játékos voltam, viszont nagyon szerettem edzeni! Minden játékostársamat tiszteltem, a jobbakra külön is felnéztem. Mindig maximalista voltam, soha nem voltam a teljesítményemmel maradéktalanul elégedett. Ha lehet, kiemelném Kangyalt és Vajdovichot a MAFC-ból, Halmost, Nagy Pistát és Légrádit a Csepelből, Vargát és Verteticset a Ganz-Mávagból, Kovácsot a Bajából, hogy csak néhányat említsek. Azt is elismerem, hogy a Honvédnak helyzeti előnye volt a többi klubokkal szemben, a bevonultatásokon keresztül.

- Gremingert már említette, további csapattársairól mi volt a véleménye?

- Azok a korban előttem járók - Bánhegyi, Czinkán, Greminger, Simon - élményt adtak és egyben példát is. Utánuk jött Rácz, Gyulay, Lendvay, Banna és kicsit én is, és ugyancsak jó csapatot alkottunk. Az évek során három ajánlatom is volt nyugati kluboktól, de a körülmények miatt egyikkel sem tudtam élni. így telt az életem. egészen 1986-ig.

- Hányszor volt tagja a nemzeti együttesnek?

- Jómagam 113 válogatottságot tartok számon.  Arra pedig külön is büszke vagyok, hogy tagja lehettem az 1969-ben, Nápolyban megrendezett Eb-n 8. helyezett magyar válogatottnak. Egyébként 1980 és 1982 között a Simi bácsi mellett már játékos-edzőként szerepeltem, és nagyon szívesen emlékezem annak az együttesnek a gerincét alkotó játékosokra is. Az idő közben eligazolt Losonczy Árpád, továbbá Gyurasits István, Kamarás György, Recska László, Heinrich Róbert, Horváth Attila, Kiss Tamás, Farkas Attila, Márton Gábor - valamennyien megérdemlik, hogy megnevezzem őket.

- Végül csak 1986-ban adta le végleg a szerelést, amikor mindjárt egy élvonalbeli klub, a Zalaegerszegi TE hívta edzőnek.

- Ez a szép időszak két esztendeig tartott, a második évben megnyertük a bajnokságot, miközben volt olyan sérülésekkel terhelt periódus, amikor Bodrogi Csaba és Góczán Gábor is kidőlt a sorból.  Amennyiben a Honvéd kiadott volna, én lettem volna a tizenkettedik játékos.  

- Volt egy olyan, kétéves szakasz is, amikor Ausztriában élt, és a Wels csapatában együtt játszott a volt és a jelenlegi felesége, illetve a lánya is.

- Ez érdekes felállás volt, nem vitás, azután ennek is vége szakadt. Hazacsalogatott a ZTE, 1992-ben a ZTE következett, ekkor döntöttünk Németfalu mellett, amely 25 kilométerre van Egerszegtől. Októberben már szabadlistára is tettek, utána „tölteték” edző lettem, inkább csak tengettem az életemet. Megfordultam Kaposváron, Sopronban és Körmenden is, majd 2002-ben a nagykanizsai nők elvállalásával megtört az NB I-es sorozatom. Később még egy rövidebb időszakot az NBI /B-s Siófoknál is eltöltöttem, s ezzel be is fejeztem. Azt nyugodtan elmondhatom, hogy soha sehol nem ajánlkoztam, nem jelentkeztem. 2007-ben jött el a nagy pillanat: nyugdíjba vonultam.

- Az azóta eltelt tizenegy évben mivel foglalkozott?

- Nyolc évig segítettem a 211-szeres válogatott, olimpiai 4. (1980),  Eb-bronzérmes (1985) feleségem, Gulyás Ildikó utánpótlás nevelő munkáját a Zala Volán női szakosztályánál. Negyedik éve, hogy visszakerültem a ZTE U-18-as csapatához.  

- Ha kérhetem, foglalja össze, melyek voltak edzői pályafutása legfontosabb elvei?

- A jó csapatszellem kialakítása és megtartása a legelső. Elérni, hogy a játékos is ambicionálja a sikert úgy, hogy közben az edző egy pillanatra se váltson át óvónői szerepbe. A győzni akarás folyamatosan magas szinten történő tartása ugyanúgy fontos, mint a vereség sportszerű elismerése. Ez esetben az a lényeges, hogy a játékos abban a biztos tudatban jöhessen le emelt fővel a pályáról, hogy ő valóban mindet megtett a siker érdekében!

(www.jochapress.hu)