Annak idején elég sokszor láthattam játszani az egyik valóban kiváló magyar kosarast, Banna Valért. Az 1939 októberében született, magasra nőtt sportember az 1955-ben Európa-bajnokságot nyert magyar válogatott kiválóságainak lassú kiöregedését követő generáció egyik meghatározó játékosa volt, aki már tizennyolc éves korában, 1957-ben felhívta magára a figyelmet.

Akkor még szülővárosának reprezentatív együttesében, a PVSK-ban szórta a pontokat. Ma pedig az év nagyobbik részét Balatonszemesen tölti. Budapestre csak egy-két napra utazik fel, s amint elvégezte ügyes-bajos dolgait, máris felül az ellenirányba induló vonatra. Egyik budapesti átutazása alkalmával sikerült közös asztalhoz ülnünk és beszélgetnünk.

- Tudja, már régebben feladtam az ügyvédi praxisomat, de van még olyan cég, amelynél elfogadják a szaktanácsaimat. Ilyenkor feljövök a fővárosba, és az illetékesekkel átbeszélgetjük az aktuális tennivalókat. De gondolom, nem elsősorban erre kíváncsi.

- Ez a néhány mondat hozzátartozik a teljesebb képhez. Való igaz, hogy elsősorban a kosaras élményei, a régi szép idők történései érdekelnek.

- Hát, ami azt illeti, azokból bőven van, legfeljebb nem minden jut majd eszembe. Arról azonban még véletlenül sem feledkezhetek el, hogy mennyit köszönhetek Bokody Károlynak, aki az 1957-ben, Belgrádban volt Vasutas Eb-t követően beajánlott Páder Jánosnak! Akkoriban sokkal konkrétabb volt a főváros-centrikusság, ezért vidékiként valóban nagyon nehéz volt felhívni bárkinek is magára a figyelmet.

- Önnek 1956 után egyébként is elég sok gondja adódott.

- Az ellenem hozott határozat szerint „az ellenforradalmat követő időszakban tanúsított magatartása miatt felsőfokú tanintézetbe felvétele nem javasolt”. Ez így ment egészen 1963-ig, amikor sokakkal együtt amnesztiában részesültem.

- Az évek során kosárlabdázásban azért szépen előrehaladt.

- Már 1957-ben kivittek a Világifjúsági Találkozóra, népszerű nevén a VIT-re, ahol a központi rendezvények mellett számos sportágban – így kosárlabdában is - komoly, színvonalas versenyeket rendeztek. Először lehettem válogatott, ráadásul azt a tornát a magyar együttes nyerte meg. Két évvel később eljutottam arra az emlékezetes, hathetes távol-keleti turnéra is, amelynek során négy hetet Kínában, kettőt pedig a Koreai Demokratikus Köztársaságban töltöttünk.

- Az 1961-es belgrádi Európa-bajnokságra már családos emberként utazott ki.

- Hamar megházasodtam, feleségem, Kovács Olga a Vörös Meteorban kosarazott. Igazi erőszakos irányító volt, aki hátvéd poszton is hasznosan tudott játszani. A Vörös Meteor játékosaként ezüst- és bronzérmes csapatban is szerepelhetett. 1964 elején azért fogadtam el a Honvéd invitálását, mert ott folyt olyan szakmai munka, amely segítette a karrierem kiteljesedését. Bár a PVSK kiadott, mégis hat hónapig nem léphettem pályára. Ezért „ugrott” az olimpiai részvételem lehetősége. A történet egyébként sem úgy folytatódott, mint ahogyan azt reméltük. Már két és fél esztendőt lejátszottam a Honvédban, de a lakás egyre csak késett. Végül azért kaptam meg, mert megígértem: ha nem lesz lakás, visszamegyek Pécsre. Na, ez hatott, így jutottam nagy keservesen saját otthonhoz.

- Pedig ezekben az években ugyancsak jól teljesített a pályán.

- 1965 különösen sikeres évem volt. Magyarországon rendezték meg a Főiskolai Világbajnokságot, ahol az USA és a Szovjetunió mögött mi lettünk a harmadikok. Az akkor formálódó új garnitúrának én lettem a csapatkapitánya, az év végén pedig az „Év kosárlabdázója” büszke címet is kiérdemeltem.

- A Honvédban annak idején komoly társasági élet zajlott...

- A központ a rendkívül népszerű Simi, Simon János volt, aki óriási egyéniségként szervezte ezeket az együttléteket, ráadásul kitűnően énekelt is. Végül is ezeknek a baráti programoknak köszönhettem azt is, hogy ügyvéd lehettem. 1969-ben végeztem el ugyanis a jogot, de az ügyvédi pozíció elérése elérhetetlen álomnak tűnt. Egészen addig, amíg egy ilyen alkalommal nem ismertettek meg engem Buda Pista bácsival. Greminger és Simon jóvoltából Pista bácsi mindent megtudott, és hamar a lényegre tért. Másnap magához kéretett, három nappal később pedig már az igazságügyi miniszterhelyettesnél volt az ügyem.

- Menjünk vissza egy kicsit az időben. A Honvédban Balogh József (becenevén „Buli”) volt az a szakvezető, aki 1965-ben nagytakarításba kezdett, fiatalítani akart, és ehhez megkapta a parancsnokság engedélyét is.

- Mivel a Honvéd továbbra is bajnok volt, így Balogh folytathatta a szakmai elképzelései megvalósítását. Ami mindannyiunk pályafutásában törést okozott, az a mexikóvárosi olimpia volt, amiről eleve lemondtak. „Odafönn” ugyanis azt hangoztatták, hogy a kosárlabdázók helyett inkább tucatnyi egyéni versenyszámban érdekelt sportolót küldenek ki. Például elindítanak tizenkét vitorlást, ezek közül egyet csak „befúj” a szél egy jobb helyezésre... Ez a döntés is bizonyosan szerepet játszott abban, hogy két egészen extra játékosunk is angolosan lelépett. Nyitrai Imre később belga válogatott lett, Rácz János pedig a Berck Plage nevű francia klubbal, mint játékos-edző, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában a legjobb négy közé jutott. Kettejük távozása a magyar férfi kosárlabdázás jelentős veszteségét okozta.

- Az 1968-as olimpiáról tehát lemaradtak, a Honvéd viszont sorozatban nyerte a magyar bajnoki címeket. 1957 és 1969 között megszakítás nélkül elsők lettek a hazai élvonalban.

- A sorozat 1971-ben folytatódott, ekkor 100 százalékos sikerrel nyertük meg a pontvadászatot. Nem árt megjegyezni annak az együttesnek a gerincét adó játékosok neveit. Tehát Gyulai Géza, Gyurasits István, Losonczy Árpád, Gellér Sándor, Lendvay Ödön, s talán magamat is ide számíthatom.

- 1972-ben azután újabb hullámvölgy következett.

- Igen, ennek két oka is lehetett. Az egyik a csapaton belül keresendő. A másik pedig az, hogy az előbb játékosként, majd edzőként is igen tehetséges Glatz Árpád jó erőket verbuválva ügyes és küzdőképes együttest gyúrt össze Csepelen. Az ő két, egymást követő (1972, 1973) bajnoki címük mindenképpen elismerésre méltó.

- 1972-ben egyébként elküldték Balogh Józsefet...

- És jött helyette Ránky Mátyás, aki minden előkészület nélkül, egy kupameccs előtt közölte, hogy Gellérnek és Gyurasitsnak ez lesz a búcsúmeccse. Természetesen az érintettek ezt nem nyelték le, hanem sikerrel fellebbeztek. Később egyébként ismét összejött egy, az átlagnál jobb Honvéd, amelyben Gellér, Kamarás, Horváth, Heinrich és Recska alkották a kezdő ötöst. Gellér Sanyi ezekben az években Európa egyik legjobb irányító játékosává érett, de mivel a válogatottnál éppen a korábban honvédos Ránky Mátyás volt a kapitány, így őt többet nem válogatta be.

- Ön 1972-ben a Ganz-Mávag elleni bajnokin búcsúzott a palánkok világától. Ennek már 45 esztendeje. Visszagondolva pályafutására, melyik évadot jelölné meg a legsikeresebbnek?

- Számomra az 1969-es idény sikerült a legjobban. A Magyarországon rendezett Európa-bajnoki selejtezőből továbbjutottunk, engem pedig a torna legjobb magyar játékosának jelöltek. Az Eb-n nyolcadik válogatottunkban ismét én lettem a legjobb, a cosertai selejtező csoport legjobb ötösébe is beválasztottak. A Real Madrid felett hazai pályán aratott 17 pontos győzelem pedig a mai napig jóleső érzéssel tölt el.

- A sportággal van valamilyen kapcsolata?

- Előbb a fegyelmi, majd a fellebbviteli bizottságban dolgoztam, és 70 éves koromban fejeztem be, azóta csak középtávolról figyelem az eseményeket.

Jocha Károly