A 85. évében járó Judik Zoltán egyértelmûen a nem szerencsés sportolók közé tartozik. Biztos tagja volt az 1955-ös, Budapesten megrendezett férfi kosárlabda Európa-bajnokságra készülõ magyar válogatottnak, ám az utolsó pillanatban mégis kikerült onnan. Az érdi lakásán volt beszélgetésünk is természetesen ennek a nem mindennapi történésnek a felelevenítésével kezdõdött.

 - Utolsó felkészülési tornánk volt a szófiai, amely legfeljebb 2-3 héttel az Európa-bajnokság elõtt lehetett – emlékezett vissza a számára igen fontos eseményre Judik Zoltán. – Ott egy korábbi, fogászati kezelés alkalmával kapott injekció utóhatásaként kaptam egy hepatitiszt, ami elég veszélyes betegség és jókora pánikot is okozott. Ez a tény ugyanis még az utolsó szófiai napokban kiderült, besárgultam, így haza már a többiektõl elkülönítve érkeztem. Nagy szerencsére egyetlen csapattársam sem fertõzõdött meg. Arra pedig még rágondolni is rossz, ha ez mondjuk az Eb elõtt meg is történik.

- A májgyulladást akkoriban hogyan kezelték?

 - Lefektettek, teljes nyugalom jelszóval. Szerencsére akkor még nem volt tévé sem, így a kísértés eleve ki lett zárva. Fõtt rizst, túrót, meg gyümölcsöket lehetett ennem. A „kifekvési” idõt négy hétre taksálták, így természetesen ebbe a tilalmi idõbe beleesett az Európa-bajnokság is. Elvileg az összes meccset nem láthattam volna, de a magyar-szovjetre megléptem a házi õrizetbõl.

- Elég rossz érzés lehetett a lelátóról nézni, amint a többiek sporttörténelmet írtak.

 - Ez bizony nem a legkellemesebb emlékeim közé tartozik. Ráadásul a szabadtéri játékokon használatos aszfalt vagy salak helyett a Népstadionban egy speciális fapadló készült, amelynek munkálataiban a Népstadion mérnökeként én is benne voltam. A 40 ezer ember hatalmas bíztatásban részesítette válogatottunkat, amelynek tagjai közül talán Simon Jánost – a Simit – emelném ki külön is, meg a Hódy Lacit és a Cselkó Tibort. Közben a túl lelkes drukkereket a megfigyelõk jól szemmel tartották. Volt olyan évfolyamtársam, akivel másnap reggel közölték: az ország összes egyetemérõl örökre ki van tiltva. Kvetán József nem az egyetlen volt, akit úgymond eltanácsoltak az egyetemeknek még a környékérõl is. Õ 1956-ban el is hagyta az országot, és azóta is Svédországban él.

- Ön hogyan jutott túl ezen a nagy csalódáson?

- Szerencsére nem sokáig emésztettem magamat a történteken, amelyeken sikerült viszonylag hamar túllépnem. Ebben szerepe lehetett az otthonról kapott nevelésnek, a ciszterek gimnáziuma atmoszférájának és a hitemnek egyaránt. Ez olyannyira sikerült, hogy egy évvel késõbb, Bolognában, a Mariano Kupán a rivális csapatok edzõinek szavazatai alapján a magyarok legjobbjának engem neveztek meg.

- Kiesését követõen Dallos Jánost valóban az utolsó pillanatban hívták be.

- Õ sokkal rosszabbul járt, mint én. Az Eb-t követõ, nyárvégi teljes orvosi átvizsgáláson ugyanis kiderült, hogy tüdõbeteg lett, és végleg eltiltották a versenyszerû sportolástól. Egyébként az Eb-gyõzelem után 62 évvel megkaptam tõle az elsõ helyért kapott érem hiteles másolatát, ami nagyon nemes gesztus volt tõle, amiért Fair Play-díjat kapott. Ha ugyanis nem kapom meg a hepatitiszt, õ nem játszhatott volna a kontinensbajnokságon.

- Abból a válogatottból itthon csak Dallos János él, meg Ön, akit a betegség kiszorított a csapatból.

- Érdekesen alakultak a dolgok, hiszen a többiek közül külföldön hárman még élnek. Cselkó Tibor Londonban, Tóth László Los Angelesben él, míg legmesszebben – Ausztráliában -  Hódy Laci talált magának menedéket. Egyébként Hódy Laciról messze a legtöbbet lehet tudni közülünk, elsõsorban az itthon is megjelent önéletrajzi könyvének köszönhetõen.

- Az már kiderült Önrõl, hogy 1954-ben tagja volt a Fõiskolai Világbajnokságon gyõztes magyar együttesnek, hogy ott volt 1960-ban, a római olimpián is, hogy tízszeres magyar bajnok és 116 válogatottságot számlál. Arról viszont még nem volt szó, hogy hol is kezdõdött ez az eredményekben is gazdag pályafutás?

- A cisztercita gimnáziumba jártam, amely a mai Villányi úton van. Annak a cseppnyi tornatermében edzett esténként a MAFC, ahol többedmagammal gyakran bámészkodtam; leginkább tátott szájjal néztük a felnõtteket. A déli órákban pedig gyakran mi is ott dobáltuk a labdát. Az egyik srác édesapja a Kelenföldi Erõmûben dolgozott, a fia pedig addig agitálta, amíg az erõmû alakított egy kosárcsapatot, Kelenföldi Munkás Sport Egyesület néven. Az elsõ évben a Budapest III. osztályban a 6. helyen végeztünk, de már akkor is volt edzõnk, Rébi László személyében. A következõ évben 12 pont elõnnyel lettünk elsõk, ezért a szövetség a II. osztályt átugratva mindjárt az I. osztályban adott nekünk játéklehetõséget. Amikor 1951-ben felvettek az építészmérnöki karra, a MAFC átigazolt. Hatszázhúszan kezdtük az elsõ félévet, a fele végzett is... A rengeteg szakérettségis közül sokan már az elsõ napra sem jöttek el, így számos hely megüresedett. Ekkor találkoztam a villamos megállóban Szécsi Szilveszterrel – aki késõbb nemzetközi játékvezetõ lett - , aki lógó orral közölte, hogy két nap múlva bevonul katonának két évre. Az én bíztatásomra másnap jelentkezett a dékáni hivatalban – azonnal felvették és meg is úszta a katonaságot...

- Az egyetemi kötelezettségek és a kosaras programok hogy fértek meg egymással?

- Megfértek, de nem mindig könnyen. Különösen akkor, ha rajzbeadások idõszaka volt, akkor bizony keveset aludtunk. Ami a MAFC megítélését illeti, a politikai besorolás szerint mi sötét emberek voltunk. A Fradi mellett a MAFC számított leginkább ellenzéki klubnak, ahol egyébként 1958-ig játszottam, majd féléves kivárással, Borbély Palival együtt az akkori edzõ miatt elmenekültünk a Honvédba. Ha még egy hónapot kibírok Vadászi Ede alatt, talán soha nem hagyom el a MAFC csapatát.

- Róma után lemondta a válogatottságot, majd 1964-ben végleg visszavonult.

- A munka mellett egyre nehezebb lett volna folytatni. Ráadásul a évfolyamtársaim már mind megelõztek a civil életben, s ez is befolyásolt a döntésemben. 1960-tól 1968-ig dolgoztam a Népstadionban, majd a TF következett 1986-ig, ahol mûszaki igazgató lehettem. Itt a nyolcvanas évek elején kezdtük a sporttechnológiai szakmát felépíteni egy akkor új gazdasági formában, egy GMK-ban. Az építész tervezõk mellett mindmáig alkalmazzák ezeket a szakembereket, akik egy sportlétesítményen belül a sportágak technikai követelményeit meghatározzák.  A TF-rõl a Hajós Alfréd Uszodába vitt az utam. Ez utóbbi helyen végezhettem a legváltozatosabb munkákat: részt vehettem a Hajós- és Komjádi uszodák rekonstrukciójában. Egyébként 2002-ben mentem nyugdíjba és ezekkel a sporttechnológiai megbízásokkal mindmáig szívesen foglalkozom. Az évek során az athéni sportcsarnokon, a szíriai Hadmérnöki Fõiskolán és a szombathelyi sportcsarnokon keresztül sok helyen közremûködtem a megvalósításokban.

- Mi a legutolsó munkája?

- Éppen a napokban adtam le a dokumentációt, amelyben a Maccabi Európa Játékokra a Kerepesi úton készülõ két, egymás melletti sportcsarnok technológiáját szerkesztettem meg, és természetesen az elkészítéshez szükséges költségvetésre is ajánlatot kellett tennem.

- Miután visszavonult, maradt valami kötõdése a sportággal?

- Úgy indult, hogy lesz. Kassai Ervin beiskolázott, elvégeztem a bírói tanfolyamot, õ pedig az elsõ alkalommal jelölt Bajára, mindjárt NB I-es mérkõzésre. Erre egy korábban templomból kialakított teremben került sor, ahol annyi mocskot kaptam a két gyerekem füle hallatára, hogy a lefújást követõen azonnal közöltem Kassaival, én pedig ezt befejeztem. Az edzõség szóba sem jött, mert a mindenkori munkám abszolút kitöltötte a napjaimat. A családom nagyon örült ennek a bajai döntésnek, hiszen korábban rendszeresen hathetes tatai edzõtáborokon kellett részt vennem, ahonnan nem hogy hazamenni, de még telefonálni sem lehetett! Így végre visszakaptak engem.

- Hogy a kosárlabdázást ne hirtelen hagyjuk abba, hétfõnként az öregfiúk rendszeresen összegyûltek a Honvédban – folytatta. - Ez ment vagy tíz évig, mire a korábbi játékostársak szép lassan elfogytak. Mivel a labdát nagyon szerettem, s már elõzõleg is teniszezgettünk Gremingerrel, Simonnal, Benczével, Schmitt Pállal és a Buda Pista bácsival, így adott volt az irány. Késõbb ezek a társak is ezért-azért abbahagyták, én pedig beépültem mások társaságába.

- Az utóbbi 10-15 évben rendszeresen edz és versenyeken is részt vesz.

- Hetente háromszor játszom: kedden, pénteken és vasárnap. Az egyes helyszíneken más és más a partnerem, mivel a párosra koncentrálok, mert alapvetõen csapatember vagyok. Többször játszottam az ausztriai Seefeldben és a svájci Arosában is. Volt, hogy nyertem 50 svájci frankot, miközben a nevezési díj 80 volt...

- Van-e valamiféle hiányérzete a sportágával kapcsolatosan?

- Engem mindmáig érdekel a kosárlabda. Tavaly például családostul elmentünk megnézni Kolozsváron az Európa-bajnoki csoportmeccseket. Rengeteg barátom van, akikkel nagyon jókat beszélgetünk. Ami viszont hiányzik: nem foglalkoznak velünk, idõsebbekkel. Mondok egy példát: ez év januárjában, Melbourne-ben, a nagy tenisztornán a nõi páros gyõzteseinek egy idõs hölgy adta át a tiszteletdíjat. Mint kiderült, õ 50 évvel elõbb nyerte a nõi egyesek versenyét. A feledés homályából elõhúzták õt, és szerintem mindenki örült egy régi bajnok arcának. Na, nálunk ugyanezt meg lehetne csinálni például a Kelet-Nyugat gála szünetében, de az ilyesmi senkinek nem jut az eszébe! Pedig ezek az apró figyelmességek egyetlen fillérbe sem kerülnének!

- Ha nem dolgozik és edzésre sem kell mennie, mi minden foglalkoztatja még?

- Hat évig dolgoztam a feleségem dédapja, dr. Genersich Antal nagyhírû patológus orvosprofesszor családfáján, illetve a kapcsolódó érdekességek, történetek felkutatásán. A halálának 100. évfordulójára általam két évig készített kéziratot májusban a SOTE adja ki. Egyébként pedig kiterjedt baráti köröm is van, amelynek tagjaival szemben egyetlen követelményemet mindenkivel szemben érvényesítem: az illetõ se szélsõbalos, se szélsõjobbos ne legyen! A embereket elég jó százalékban eleve sikerül kikerülnöm, hála az életem során kialakult igen jó emberismeretemnek.

- Ha önmagát kellene jellemeznie, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbaknak?

- A hitem, kereszténységem, a hazaszeretetem és a nemzeti elkötelezettségem kívánkozik a legelsõ helyekre. És természetesen a családom, annak minden tagjának a szeretete.

Jocha Károly