A FIBA alapító kongresszusán kidolgozták az elsõ nemzetközi szabályokat is:
Minden csapat 5 játékosból és 2 cserejátékosból állt utóbbiak kétszer léphettek pályára a mérkõzés folyamán. Minden mezõnybõl illetõleg büntetõdobásból elért kosár után középköri feldobással folytatódott a játék.
A szabályok alapvetõen néhány kisebb változástól eltekintve az Egyesült Államokban elfogadott szabályokon alapultak. A kongresszuson elhatározták, hogy a szabályokat minden 4 évben - az Olimpia évében - felülvizsgálják, és a szükséges módosításokat egy erre a célra alakult úgynevezett Technikai Bizottság fogja kidolgozni.
1935-ben a NOB hivatalos sportágként fogadja el a kosárlabdát az egy év múlva esedékes Berlini Játékokra. Ez volt az elsõ igazán nagy nemzetközi verseny, ahol a játék egységességének is vizsgáznia kellett. Az aranyéremért az Egyesült Államok 19-8-ra verte Kanadát. A mérkõzést szakadó esõben játszották le.
A berlini FIBA kongresszus új szabályokat vezetett be a védekezés és támadás egyensúlyának megtartása, valamint a magas játékosok elõnyeinek csökkentése érdekében. Három idõt lehetett kérni. Eltörölték a minden elért kosár utáni feldobást. Ettõl kezdve folytatódik kosárszerzés után alapvonali bedobással a játék. Új szabály, hogy a pályát két térfélre osztják és bevezetik a 10 másodperces szabályt, azaz a támadó csapatnak ennyi idõ áll rendelkezésére, hogy a védõtérfélrõl a támadó térfélre juttassa a labdát. Az a játékos, amelyik 4 személyi hibát követ el, kiáll a játékból. A cserejátékosok számát 5-re növelik.
A II. Világháború miatt a következõ kongresszust csak 1948-ban tartották Londonban. Bevezetik az USA-ban már négy éve használt 3 másodperces szabályt. Ez a változtatás a magas játékosokat megakadályozza a kosár alatti álldogálásban, gyorsabb, mozgalmasabb játékot biztosít. A cserék számát 5-rõl 7-re, az idõkéréseket 3-ról 4-re növelik. Egy új szabály alapján a csapat a mérkõzés utolsó 3 percében választhatja az oldalbedobást a büntetõ dobások helyett. Ez lehetõvé teszi, hogy a csapat a játék végén tartsa a labdát és az eredményt. Megengedik, hogy a játékos dobáskor, átadáskor és labdavezetés kezdetekor felemelje a támaszlábát. Az ázsiai játékosok egyre gyakrabban alkalmazzák a tempódobást, az európaiak zöme azonban ekkor még úgy véli, hogy erre csak az alacsony játékosoknak van szüksége.
Az Egyesült Államokban 1949-ben megalakul az NBA (National Basketball Association).
A férfiak elsõ Világbajnokságát 1950-ben tartják Argentínában. Ugyanebben az évben a nõi válogatottunk a Budapesten rendezett második Európa bajnokságon az ezüstérmet szerzi meg, majd 1956-ban Prágában ezt a teljesítményt megismétli.
A Helsinki Olimpia után a játékosok megengedett hibának számát négyrõl ötre növelik. A játék viszont unalmassá válik, mert a nyerésre álló csapat húzza az idõt, ezáltal hosszú percekig semmi sem történik. Az 1953-as moszkvai Európa bajnokság döntõjében az otthon játszó szovjet csapat a magyarok ellen 15 percig meg sem próbált kosárra dobni. A magyar gárda játékosai közül volt, aki gimnasztikázott, nehogy elmerevedjen.
A játék veszélybe került. Danny Biason 1954-ben egy nagyszerû ötlettel áll elõ, melyet az NBA-ben rögtön be is vezettek: a labdát birtokló csapatnak 24 másodpercen belül kosárra dobást kell megkísérelnie. 1956-ban Melbourne-ben a támadási idõt 30 másodpercre módosítják, ezzel a labdatartásos idõhúzást számûzik a kosárlabdából.
A szigorított területet megnagyobbítják – ekkor kapja meg a jelenlegi formáját – hogy ezzel is kijjebb szorítják a gyûrû alól a magas játékosokat. A Technikai Bizottság újra egyensúlyt teremt a védõ és támadó között: a labdavezetést kezdõ játékos kezét elõbb kell, hogy elhagyja a labda, mielõtt a támaszlábát felemelné.
A tempódobás a leggyakoribb dobásformává válik. Egyre többféle dobási, átadási és labdavezetési technika jelenik meg. Az elzárást, mint a játék fontos taktikai elemét már mindenki ismeri. Gyakoriak a két játékoson alapuló elzárás-leválás kombinációs játékok, de az öt játékost egyszerre bevonó figurák sem ritkák.
1960-ban a Római Kongresszus eltörli a középvonalat, mivel ha 30 másodperc alatt kosárra kell dobni a labdát, akkor a 10 másodperces szabályra nincs szükség. 1968-ban Mexikóban viszont újra visszaállítják a középvonalat és a 10 másodperces szabályt.
Sajnos ekkor bonyolódnak a szabályok is. Az utolsó 5 percben minden hibát (faultot) 2 büntetõdobással büntetnek, abban az esetben, ha a faultolt játékos nem ért el érvényes kosarat. Ha mindkét csapat azonos súlyosságú büntetéssel járó hibát vét, a büntetõket nem dobják le, hogy csökkentsék azokat a helyzeteket, amikor mindkét kosárra büntetõket dobnak. Ha a büntetések nem egyenlíthetõk ki, vagy az egyik oldalon több büntetés halmozódik az egy akcióban adható büntetõdobások száma egy csapat javára nem haladhatja meg a 2 dobást plusz labdabirtoklást. Az esetek széles variációi megnehezítették a játékvezetõk életét és néha nehéz helyzetbe kerültek amikor a kiegyenlíthetõ és törölhetõ, majd az azután fennmaradó dobások számát kellett kiszámítaniuk. A szabály olyan komplikált lett, hogy sem a nézõk, sem a játékosok nem értették a játékvezetõk által meghozott ítéletet. 1964-ben Tokióban bevezetik a játékfázis fogalmát, hogy egyértelmû legyen mettõl meddig kell egy akcióban elkövetettnek tekinteni a hibákat a kompenzálandó illetve halmozandó büntetések szempontjából. Ezek a szabályok nem voltak igazán egyértelmûek, ennek ellenére 20 évet kellett várni az eltörlésükre.
A Tokiói Kongresszuson újra rendezik a szabálykönyvet, hogy áttekinthetõbbé, érthetõbbé, és könnyebben olvashatóvá tegyék. Ekkorra a tempódobást szinte mindenki használja. A mérkõzés egyre inkább az egyéni játék felé tolódik az ellentámadások mind gyakoribbak, a dobott pontok száma növekszik. A játékosok fizikai képességei megnõnek, a kosárlabdajáték mind mozgalmasabbá válik.
Négy évvel késõbb Mexikóban a gyûrû feletti képzeletbeli hengert – amelyen belül a védõ játékos nem érinthette a labdát, a támadó viszont igen – eltörlik. Ettõl kezdve amint a labda felpattant a gyûrûrõl, mindkét játékos érintheti a labdát. Az utolsó 3 percben minden elkövetett hibát 2 büntetõdobással büntetnek azonban a vétlen csapatnak joga van a büntetõdobások helyett oldalbedobást választani.
1972-ben Münchenben eltörlik az utolsó 3 perc szabályát. Többé nincs különbség a mérkõzés vége és a játék többi része között. Ugyanakkor a nem dobó játékos ellen elkövetett személyi hibát csupán oldalbedobással büntetik, ami nem igazán büntetés. E szabályozás következménye az lett, hogy a védõ csapat szinte büntetlenül faultolhatta ellenfelét, hogy lehetetlenné tegye számára a dobóhelyzet kialakítását.
Az 1973-as barcelonai Európa Bajnokságon a személyi hibák száma – különösen a mérkõzés végén – rendkívül megnõtt. Az összes mérkõzést figyelembe véve az egy mérkõzésre jutó hibák száma 61-nél is több volt. Ez nagy veszélyt jelentett, gyors cselekvésre volt szükség. Még Barcelonában új szabályváltozást javasoltak: ha egy csapat egy félidõben 10 személyi hibát követ el, az ezt követõ pályán lévõ játékosok által elkövetett hibák büntetése 2 büntetõdobás, kivéve, ha a játékos akkor vét hibát, amikor a csapata birtokolja a labdát. Ilyenkor a büntetés a labda elvesztése, az ellenfél oldalvonali bedobása. Az új szabályt 1974-ben vezették be, és óriási lépést jelentett elõre.
A 10 csapathiba szabály valóban lecsökkentette az elkövetett hibák számát, és a montreali kongresszus 1976-ban végleg elfogadta. Újabb problémát az jelentett, hogy a 10 csapathiba elérése után nem volt különbség a büntetésben, ha egy játékost a mezõnyben, vagy dobás közben faultoltak. Ezt a három a kettõért szabállyal kívánták megoldani: amikor is az a játékos, akit dobás közben faultolnak és a dobása sikertelen, jogosult egy harmadik büntetõdobásra, amennyiben az elsõ kettõ valamelyikét kihagyta. Ha a faultolás közbeni dobás sikeres, a kosárszerzõ játékos egy további büntetõt is dobhat.
Az 1980-as moszkvai kongresszus 10-rõl 8-ra csökkenti a megengedett csapathibákat, hogy tovább csökkentse a személyi hibák számát. A csapatpadon ülõk ellen ítélt technikai hibák száma megnövekedett. Elhatározták, hogy az edzõt automatikusan eltávolítják, ha három technikai hibát írnak be ellene.
Elõször jelenik meg a szabálykönyvben, hogy a személyi érintkezések megítélésének mik az elvei, hogyan kell meghatározni, melyik játékos a felelõs a személyi érintkezésért. Ekkor kerül a szabálykönyvbe a függõlegesség elve, amely kimondja, hogy a játékosnak joga van a felette levõ térre, valamint a levegõben lévõ játékosnak joga van oda leérkezni, ahol felugrása pillanatában más játékos nem állt. Tisztázzák, hogy mi a szabályos és szabálytalan védõhelyzet, mik az elvei az akadályozás és belemenés megítélésének, stb.
1979-ben az NBA bevezeti a 3 pontos dobást. Ugyanezt az ötletet fogadja el a FIBA 1984-ben, azonban a 3 pontos vonal távolsága a kosártól 6,25 m az NBA-ben alkalmazott 7,24 m helyett. Ez a szabály új fejezetet nyit a kosárlabdában. E szabály révén az alacsony játékosoknak nagyobb lehetõség jut a pontszerzésre. Érdemessé válik távoli dobásokkal kísérletezni, így a védõjátékosoknak kijjebb kell húzódni a palánk alól.
A pálya méretét szélességben 1 m-rel, hosszában 2 m-rel megnövelik. A csapathibák számát 8-ról 7-re csökkentik. A hetedik csapathiba utáni büntetés megváltozik, az egy és még egy szabályt vezetik be, azaz a játékos csak akkor jogosult a második büntetõdobásra, ha az elsõt bedobta. Eltörlik a három a kettõért szabályt. Ha a hibát kétpontos dobójátékos ellen követik el, két büntetõdobás jár, ha hárompontos dobó ellen, akkor három büntetõdobás a büntetés. Az edzõ elleni technikai hiba büntetését szigorúbbá teszik: a két büntetõdobáson felül a vétlen csapat oldalbedobással folytathatja a játékot.
1986-tól minden szándékos és kizáró hibát, melyet egy pályán lévõ játékos követ el, a két vagy három büntetõdobáson felül, a másik csapat javára adott oldalbedobással büntetnek. A szabály célja, hogy a szigorúbb büntetéssel csökkentsék az egyre gyakrabban elõforduló ilyen jellegû hibákat.
1990-ben eltörlik a büntetõdobás és oldalbedobás közti választás lehetõségét, valamint a játékfázis fogalmát. Nem korlátozzák az egy támadásban elérhetõ pontok száma. A játékvezetõknek meg kell határozniuk az elkövetett hibák sorrendjét, és végrehajtani a büntetõdobásokat abban a sorrendben, ahogyan történtek. Ezzel megszûnik a büntetések komplikált számítása, minden sokkal egyszerûbb és érthetõbb mindenki számára. A büntetõk helyett oldalbedobás nem választható.
Az edzõk, csapatkísérõk egyre gyakrabban szaladnak be a pályára hogy egy-egy ítéletet megvitassanak. Ennek megakadályozására bevezetik a csapatpad területét. Abban az esetben, ha a csapatpadon ülõk közül valaki elhagyja ezt a területet technikai hiba ítélhetõ az edzõ ellen. Ezen felül, ha valaki a csapatpad területét elhagyja, amikor verekedés tör ki, azonnal ki kell zárni a játékból.
A játékvezetõknek mindkét térfélen kell kezelniük a labdát. A bedobó játékos – miután a játékvezetõ átadta neki a labdát – az oldalvonal mentén nem mozoghat egy normál lépésnél többet. Büntetõdobáskor a labdáért ugró hat játékos abban a pillanatban léphet a szigorított területre, amint a labda elhagyta a büntetõdobó játékos kezét.
Egy teljesen új szabályt vezetnek be. A játékvezetõk helyesbíthetnek bizonyos tévedéseket a büntetõdobások végrehajtásával, valamint az eredménnyel kapcsolatban.
1994-ben az egész szabálykönyvet átszerkesztik. A 2×20 perces félidejû és a 4×12 perces negyedekbõl álló mérkõzés is egyaránt elfogadott. A bedobást mindig a határvonalon kívülrõl ahhoz a ponthoz legközelebb kell elvégezni, ahol a szabálysértés történt. Így az alapvonalról is történik bedobás, kivéve az alapvonal közvetlen palánk mögötti szakaszát. A dobómozdulat, levegõben levõ játékos esetén, ismét addig tart, amíg a játékos le nem érkezik a földre. A lépésszabályt teljesen újra fogalmazzák. Az elsõként talajra érkezõ láb lesz a támaszláb, nem a hátul lévõ láb, mint ez korábban volt.
A játék egyik igen látványos mozdulatát, amikor a támadónak a gyûrû fölé ívelik a labdát és az bezsákolja, lehetõvé teszik, azaz a támadó játékos érintheti a labdát a gyûrû szintje felett leszálló ágban, amennyiben átadás történt. A szándékos hiba fogalmát sportszerûtlen hibára változtatják. A játékvezetõk nem ítélhetnek sportszerûtlen hibát csupán azért, mert egy játékos a mérkõzés utolsó perceiben követi el, hogy megállítsa a mérkõzésórát. A sportszerûtlen hibát azonos módon kell megítélni a mérkõzés elsõ percétõl az utolsóig. Eltörlik az egy és még egy szabályt: helyette 2 büntetõt dobnak.
A kizáró hiba büntetését azzal szigorítják, hogy ha játékost, edzõt vagy a csapatpad személyei közül valakit kizárnak a játékból, annak a mérkõzés végéig az öltözõben kell tartózkodnia, vagy amennyiben úgy dönt, elhagyhatja az épületet.
Büntetõdobáskor csak 6 játékos ugorhat a lepattanó labdáért: a büntetõdobó sáv menti helyközökben felálló három védõ és két támadó, valamint a büntetõdobó játékos. A többi négy játékos a meghosszabbított büntetõvonal és a hárompontos vonal mögött helyezkedhet el.