Dr. Salgó András: Magyarország képes lett volna olimpiát rendezni!
26
Jun
2019
Dr. Salgó András: Magyarország képes lett volna olimpiát rendezni!
2019. június 26.  |  21:40
A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek alighanem legnépszerűbb magyar kosárlabda együttese a MAFC férfi csapata volt. Sportágukon belül - a Ferencváros labdarúgóihoz hasonlóan - ők voltak a néven ugyan nem nevezett, de mégis köztudottan ellenzékiek, amit mindenki tudott, és burkoltan el is ismert.
 
Ha MAFC, akkor Budapesti Műszaki Egyetem. Ma is a fülemben visszacseng, ahogyan a jó öreg Nemzeti Sportcsarnokban (ma Gerevich Aladár Sportcsarnok a neve) a hangerőben verhetetlen MAFC-kórus bíztatta övéit: „Műszaki Egyetem, Műszaki Egyetem!”. Ha pedig MAFC és Műszaki Egyetem, akkor az egyik volt közkedvelt játékossal, Dr. Salgó Andrással hol máshol lehetne találkozni, mint a Műszaki Egyetemen. A professzor úr már várt a bejáratnál, így „egyenes ágon” jutottam fel II. emeleti szobájába, ahol azután sok mindenről szó eshetett.
 
- Talán kezdjük a legklasszikusabb kérdésnél: hogyan alakult ki a sportbarátokban mindmáig élénken élő Honvéd - MAFC rivalizálás a magyar férfi kosárlabdázás élvonalában?
 
- Volt egy viszonylag homogén összetételű társaság, ez a MAFC volt, ahol mindenki vagy egyetemi hallgató, vagy már végzett mérnök, vagy orvos volt. Klubunk teljes mértékben amatőr alapokon működött, s vele szemben voltak az ellenfelek, amelyek amatőrök, félig profik vagy éppen teljesen profik voltak. A jó szándékú nézők tudatában ez a párosítás egy kicsit mindig a Dávid és Góliát párharcára emlékeztetett. Ennek persze volt némi politikai vetülete is, amennyiben a rendszer emberei számítottak a profiknak, s velük szemben álltak az amatőrök.
 
- Milyen úton került Ön a MAFC csapatába?
 
- A Petrik Lajos Vegyipari Technikumban érettségiztem, onnan felvételiztem sikerrel a BME-re, miközben diszkosz- és kalapácsvető próbálkozásokat követően ekkor már a MÁVAG-ban kosaraztam. Másod unokatestvérem, Halm Ottó játszott ott, ő hívott és elvitt Zsíros Tiborhoz. „Zsizsi” döntött, ott kellett maradnom. Ez 1967 végén történt.
 
- Az egyetemre viszont később, 1969 nyarán sikerült bekerülnie.
 
- 1969. szeptember elsején megjelentem a MAFC edzésén, ahol Gabányi Lacinak megemlítettem, szeretnék továbbra is a Mávagban játszani. Miután ő azt válaszolta, hogy erről szó sem lehet, így kerültem a MAFC-ba.
 
- A kérdés hamar eldőlt, Ön pedig egészen 1985-ig a MAFC játékosa volt. Kik tették az első, maradandó benyomásokat?
 
- Gabányi mellett Pólik, Kangyal, Korányi, Prieszol, majd jöttek a fiatalabbak - Ábrahám, Fehér -, majd az egészen fiatalok - Újhelyi és jómagam -, utánunk megint mások.
 
- Mindmáig eldöntetlen kérdés: össze lehet-e egyeztetni a felsőfokú tanulmányokat a magas szintű sportolással?
 
- Nekem nem voltak gondjaim ezen a téren, az idővel viszont nagyon meg kellett tanulni bánni. Vegyészmérnök hallgatóként rengeteg laboratóriumi gyakorlaton kellett részt vennem. A heti 20-22 óráról nem hiányozhattam. Reggel nyolctól délután ötig-hatig egyetem, utána edzés, a végére összeestünk, s ez folytatódott másnap. Mivel édesanyám biológia-kémia-földrajz szakos tanárnő volt, így indíttatást éreztem ezen a vonalon maradni.
 
- A történtek alapján elmondható, hogy az ajánlást életre szóló elkötelezettség követte.
 
- Az 1974-ben volt diplomázást követően bennmaradtam az egyetemen, konkrétabban az Alkalmazott Biotechnológiai és Élelmiszer Tudományi Tanszéken. 1993-tól 2015-ig ennek a tanszéknek a vezetőjeként tevékenykedhettem. Amit lehetett tudományos fokozatként megszerezni, azt megszereztem, az MTA akadémiai doktori fokozatot is elértem. Egy ideig a növényi proteolitikus enzimekkel foglalkoztam - ezek fehérjebontó enzimek -, majd az infravörös spektroszkópiai vizsgálatokra koncentráltam. Ezek a kémiai összetétel vizsgálatára, egyidejűleg a biológiai és kémiai folyamatok követésére is alkalmasak.
 
- Váltsunk vissza - ha kérhetem - a kosárlabdázásra! Elégedett az ott megfutott pályával?
 
- Hetvenszer voltam válogatott az 1970-1978-as periódusban, mely idő alatt igazán komoly, nemzetközi sikereink nem voltak, csak próbálkozások. Pályáztunk az 1972-es, müncheni olimpiára is, de nem jutottunk ki. A társaság sem emberileg, sem szakmailag nem volt érett nagyobb feladatok teljesítésére. Más kérdés, hogy ebben az erősen megváltozott világban, sokszorosan nagyobb anyagi eszközök bevetése révén sem sikerül igazán érdemi, minőségi ugrást elérni a mai legjobbaknak. Számomra abszolút idegen volt az a folyamat, ami a nyolcvanas évek közepén kezdődött, és ami mára idáig vezetett, ahol a pénzek és költségek az egeket verik. Ez az irány számomra elfogadhatatlan. Egy vegyészmérnöki kar egész éves költségvetése kevesebb, mint egy élvonalbeli kosárlabda csapaté, pedig nálunk nyolcvan oktató dolgozik, másik nyolcvan egyéb személyzetet és mintegy száz doktoránst kell egyensúlyban tartanunk. Én még abban éltem, hogy a sport számomra kedves, imádott tevékenység, de nem főfoglalkozás. Engem tökéletesen kielégített ez a kettősség, amiben éltem. Úgy reméltem akkor, hogy talán a kosarasok között én tudom legjobban a kémiát, illetve a vegyészek között elég jól megy a kosárlabda.
 
- Az edzői pályával soha nem kacérkodott, de ettől még bizonyára van véleménye az egykori mestereiről?
 
- Zsírossal kezdődött a velük volt kapcsolatom, majd a MAFC-ban Szegedi Laci következett, utána Haris Ferenc került hozzánk. A Balogh Gábor-Gabányi László páros, majd Zsadányi István is edzett bennünket. Először Szegedivel nyertünk bajnokságot 1970-ben, a következő, 1975-ös bajnoki címünk Balogh Gábor és Gabányi László nevével köthető össze. Utána jött Zsadányi Pista - mindegyikükkel jó volt a kapcsolat, de talán a Balogh-Gabányi párost emberi és szakmai okokból mégis ki kell emelnem. Zsadányi után az 1981-ben bekövetkezett haláláig Gabányi Laci volt ismét a mesterünk. Ő egy kiemelkedő egyéniség volt!
 
- Melyik időszakot emelné ki saját pályafutása időszakából?
 
- Az 1975-ös társaság minden szempontból a legkedvesebb nekem. Mivel 1974-ben befejeztem az egyetemet, felszabadultan játszhattam, ráadásul én voltam a csapatkapitány egy nagyon jó szellemű, szakmailag is igényes társaságban. Nagyon sokat jelentett számunkra a MAFC tanár-elnöke, Dr. Kerkápoly Endre, Bandi bácsi, aki együtt élt velünk, minden meccsünkön ott drukkolt. Igazi összekötő kapocs volt az egyetem és a sportkör, illetve a szakosztály között. Érdekesség, hogy labdarúgásban hatalmas Fradi drukker volt!
 
- Ön 1951-ben született, és 1985-ig játszott a MAFC-ban...
 
- Egy év megszakítással, ugyanis 1981-ben elnyertem egy szakmai ösztöndíjat, amely révén a svájci Bernben, az ottani fiziológiai intézetben kaptam lehetőséget tudományos tevékenységre. Ami markáns szakmai és emberi tapasztalatokat és európai kitekintést adott.
 
Amikor visszavonultam, sok éven keresztül együtt tartottuk az öregfiúk csapatát. A társaság többsége ma már a hetvenes korosztályba tartozik, így a közös mozgások megritkultak. Ami engem illet, nem csak egyszerű tagja vagyok szeretett klubomnak, hanem az a megtiszteltetés ért, hogy én vagyok a MAFC tanár-elnöke. A sportegyesület és az akadémiai szféra kapcsolatait kell egyengetnem.
 
- Milyen a kosárlabdázás ma a MAFC-ban, és miként látja a magyar kosárlabdázás egészét?
 
- Csapatunk az NB I/B-ben szerepel, de ez már egészen más helyzet, mint a mi időnkben volt. Amennyire lehet, figyelem a válogatottakat is. Engem különösen zavar az Amerikából behurcolt stílus, ahol mindig és mindenki cipeli a labdát. Az összjáték nagyon ritka, mindenki maga akarja megoldani a helyzetet. Amit tudok, megnézek. Két meccset is láttam például a Golden State Warriors - Toronto Raptors meccsből. Warriors drukkerként ért a nagy csalódás, de el kellett fogadnom a történéseket, mert ilyen a sport.
 
- Jelenlegi életvitelében milyen szerep jut a sportnak?
 
- Elég rendszeresen kerékpározom, a közelmúltig fociztunk is, igyekszem magamat mozgásban tartani. 197 centiméter magas vagyok, a versenysúlyom 92 kiló volt, most 10 százalékkal vagyok nehezebb. Ennyi plusz, azt hiszem, belefér.
 
- Családjáról mit tudhatunk?
 
- Feleségem, egy-egy fiam és lányom van, akik két-két fiúunokával ajándékoztak meg bennünket.
 
- Amikor még a 2024-es olimpia megrendezéséért pályáztunk, miként vélekedett erről az esetleges lehetőségről?
 
- Azt gondolom, hogy rútul megfúrták a perui szavazáson való részvételünk lehetőségét, és ezt megbocsáthatatlan bűnnek tartom, attól függetlenül, hogy nekünk ítélték volna-e a játékokat vagy nem. Úgy gondolom, kellő összefogással Magyarország képes lett volna jó házigazdája lenni a 2024-es ötkarikás játékoknak.
 
- Végül szeretném, ha elárulná, miért hívták András létére Oszinak?
 
- Véletlenül. Berkesi Andrásnak volt egy regénye, a „Sellő a pecsétgyűrűn” címmel, ebben szerepelt egy Salgó Oszkár. Innen adódott az ötlet, hogy elneveztek Oszinak. Ilyen könnyen ment nálunk a névadás...
 
 
Jocha Károly

Megyei szövetségek