Németh (Grün) László: Magic Johnson cseréje volt a kapitányom!
12
May
2019
Németh (Grün) László: Magic Johnson cseréje volt a kapitányom!
2019. május 12.  |  18:15
Ha valakitől megkérdeztem, ismeri-e Németh Lászlót, arra az egyik válasz az, hogy melyiket? A másik reakció pedig az, hogy nem, nem ismerem. Ám ha azt is hozzáteszem, hogy a "Grünről" van szó, akkor a más sportágbeliek közül is nagyon sokan rávágják: igen, ugye a kosarasról van szó?

Hát valahogy én is így voltam ezzel a névvel kapcsolatosan. Sok év óta tudtam, hogy "Grün" létezik, hogy külföldre távozását követően több országban is sikereket ért el, de tovább nem jutottam. Egészen a legutóbbi időkig, amikor a szerencse is a kezemre játszott, hogy ezzel a sokat megélt úriemberrel megismerkedhessek és hosszabban el is beszélgethessek. Az alkalmat az a könyvbemutató kínálta, amelyen a Tatai Edzőtábor, majd a Központi Sportiskola egykori igazgatójáról, Kocsis Mihályról, fia, Kocsis Mihály (Kocsis L. Mihaly) által írt könyvről hallhattam érdekes, immár sporttörténelmi tényeket is. Németh László úr is ott volt, ott sikerült első fokon "belekötnöm". Miután megígértem, hogy semmilyen, számára kényes kérdést nem hozok szóba, fogadott dunafüredi, nagyon ízlésesen megépített és berendezett házában.

- Édesanyám és édesapám a kosárlabda pályán találkozott annak idején. Mindketten aktív játékosok voltak: apám a BESZKÁRT csapatában játszott, anyám klubja nevére nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy a Hepp Franci bácsi volt az edzője. Bár a kosárlabda abszolút családi sportág volt, én ennek ellenére először úszni tanultam. Nem kisebb embernél, mint Bárány Istvánnál, aki a húszas években először úszott egy percen belül Európában a 100 méteres gyorsúszásban. Ő nagyszerű volt, én pedig megmaradtam tehetségesnek vélt úszópalántának. Később erősödés céljából bevittek a Honvéd torna szakosztályába, ahol Bartha Bertalan edző foglalkozott velem, mint abszolút tehetségtelen fiúcskával. Innen már csak egy ugrás volt a kosarasok Tüzér utcai csarnoka, ahol Kincses Lajos ismertetett meg a sportág alapjaival. Később Császi Sándor, majd Greminger János is volt edzőm. Utóbbiról inkább, mint játékosról nyilatkoznék... Majd jött Haris Ferenc, Balogh „Buli" József és a TF-en Bánki Ferenc (akinek nagyon hálás vagyok a mai napig). 1975-ben lettem diplomás, de még másfél évet a rendkívül jó szellemű TF NB I-es csapatában szerepeltem. Kamarás György, Demeter Vilmos, Horváth Attila és Novák Gábor is a csapattársaim közé tartozott.

- A következő állomást a Honvéd módszertani osztálya jelentette.

- Nem szerettem ott dolgozni, a párt katonai rendfokozatú kádereivel nem találtam hangot. Hamar váltottam, és játékosként az NB II-es Csepel Autóba igazoltam, ahol Kuncze Gábor volt a csapatkapitány. Fél év múlva edzőválság adódott, és engem tettek meg Zbisko Lajos utódjának. Ez a lehetőség óriási lökést adott a későbbi karrieremnek. Onnan hívtak a szétesőben lévő NB I-es Csepelhez. Már TF-es koromban is komoly edzői élmények értek a Berzsenyi Gimnázium tanulóival, a Csepelnél pedig végképp megerősödtem abban a hitemben, hogy nekem az edzői pályán kell előre haladnom. Hét évig én voltam a Csepel vezetőedzője, egyre javuló eredményekkel. Az ott szerzett tapasztalatok a későbbiekben abszolút hasznosaknak bizonyultak. Azoknak a játékosoknak pedig mindmáig hálás vagyok, akik tűrték a tévedéseimet vagy a hibáimat. A pártkorifeusokkal ott sem jöttem volna ki, de szerencsémre Lacházi Tamás szakmai elnökhelyettes védelmét élveztem. A régi csőszeres játékos, Sahin-Tóth István lett a technikai vezetőm, ezért nyugodtan tudtam dolgozni. Így is összejött néhány kőkemény konfliktus, amelyek végeredményeként 1984-ben lezártam a hazai tevékenységeim időszakát.

- Hogyan sikerült kijutnia külföldre?

- Már előzőleg kaptam ajánlatot Írországból, a North Mon Cork csapatától, de a hivatalos helyeken megnyugtattak, hogy rám itthon van szükség. A következő lépcsőt az Egyesült Államok Kosárlabda Szövetségének az 1984-es, Los Angeles-i olimpiára szóló meghívója jelentette, oda már kiengedtek. Los Angeles forradalmi rendezésbeli változásokat hozott az olimpiák történetébe. Megmutatták, hogy egy ekkora eseményt hogyan kell levezetni anélkül, hogy egy város ne „robbanjon" elemeire. Egyébként Washingtonban már várt egy kuvaiti szerződés, amit hosszas telefonos alkudozásokat követően itthon elfogadtak. Végül majdnem húsz évig fizettem minden létező adót, s erre mára kihoztak nekem 40 ezer forint nyugdíjat.

- Kuvaitban négy esztendőt töltött el.

- Ott óriási szerencsém volt, a leggazdagabb klubhoz, az Al Qadsiához kerültem. Jó csapat volt, az anyagiak is rendben voltak, az arabokkal is sikerült szót értenem. Sok segítőkész kolléga is volt ott (Simon Csaba, Bartalos Béla) és közöttük egykori TF-es tanárom, a gerelyhajító Kulcsár Gergely is. Négy bajnoki címmel és három kupagyőzelemmel köszöntem el a Közel-Kelettől.

- Onnan egy másik pólus, Izland következett.

- A kuvaiti évek során is rendszeresen jártam konferenciákra, bemutató edzéseket is tartottam, így ismerkedtem meg az izlandi Einar Bollasonnal is. A válogatott mellett egy klubcsapatot, a Knattspyrnufélag Reykjavikur legénységét is el kellett vállalnom a szerényebb anyagiak miatt. A tizennégyes mezőnyben előbb ezüst-, majd aranyérmesek lettünk. Abszolút pozitív emberek között produkálhattam. A válogatottal két év alatt egy osztállyal feljebb léptünk az európai besorolási rendszerben. Ekkor visszahívtak három évre a Közel-Keletre, konkrétan az Egyesült Arab Emirátusokba, ahol életem leggyengébb játékosállományával kellett foglalkoznom az Al Ain Sport Clubban, háborús körülmények között. Ez után egy évre sikerült visszamennem Izlandra. Ott a válogatottal 1994-ben kivertük az angolokat az Eb-selejtezőben, erre az angol vezetés kivásárolt engem az izlandi szerződésemből, hogy azután tíz évig angol szövetségi kapitány lehessek.

- Ennek az évtizednek melyek voltak a legfontosabb tapasztalatai?

- Szövetségi kapitánynak lenni mindig nagyon nehéz dolog. Amíg a Bosman-szabály nem jött be, nagyon jól ment minden. Abban a percben viszont, amikor életbe lépett, az összes tehetséges angol játékos szétszéledt a világban. Volt olyan Eb-selejtezőnk, amelyre közös készülés helyett a frankfurti repülőtéren találkoztunk. A maradókkal sikerült jól hangot találnom, így a csapatkapitányommal, Steve Bucknallal és a három asszisztensemmel (Nick Nurse, Peter Scantlebury, Tony Garboletto) egyaránt. Egy alkalommal eljutottunk az Eb-tizenhatos döntőjébe is, ez volt a csúcs. Szakmai kedvencem a zónavédekezés elleni támadás volt. Miután a korábban évenként lejátszott 40 mérkőzés helyett ma már nyolcvanat kell letudni, perdöntő fontosságúvá lépett elő a játékosok regenerálódásának hatásfoka. Talán a legnehezebb feladat a játékosokat a meccsek idejére olyan fizikai állapotba hozni, hogy még a taktikai elképzeléseket is meg tudják valósítani. Klubszinten is hasonlóak a gondok. Annak idején az volt a menetrend, hogy kiszemeljük, felkészítjük, beépítjük az illetőt a csapatba - mára marad a bevásárlás. 2004-ben utolsó edzősködésem két évére egyébként Szaud-Arábiába szerződtem.

- Ezt követően mi minden jött még?

- Először Leedsben, a Leeds Metropolitan University-n dolgoztam, ahol edzésbemutatók mellett sportszervezői tennivalóim is adódtak. Mivel a lábmunka a kosárlabdában és teniszben nagyon hasonló, így a teniszezőknél is kaptam feladatokat. Utam onnan Chicesterbe vitt, ahol nyolc és fél évet töltöttem el. Ott a kosárlabda mellett például képbe hoztam a kézilabdát, amely nagy siker lett. A röplabda, a labdarúgás és a rögbi is hozzám került. Ez olyasmi volt, mint a TF-en a sportjáték tanszék egykor. Az egyetemi időszak sokkal kevésbé volt „megpakolva" konfliktusokkal, ráadásul életem legjobb főnökével, Dr. Melissa Mantle-lel dolgozhattam együtt. Mindenkinek ilyen felettest kívánok aktív élete utolsó éveire. Én ugyanis ez év szeptember elején végleg elköszönök az egyetemtől. Az "Eurocamp Basketball" nevet viselő, 24 éve életre hívott magánkezdeményezésemet viszont még továbbra is vezetni szándékozom. A nyári hónapokban, egyhetes turnusokban, három angol városban egyéni és csapatképzés folyik - folyamatosan telt házak mellett.

- Egy év múlva ezt az üzletet is átadja valakinek. Mit fog a sok szabadidejében csinálni?

- Például golfozni, és amíg a lábaim bírják majd, az osztrák lejtőkön síelgetni. A sport révén 82 országban jártam, de még maradt úti célom. Eddig nem volt időm például arra, hogy Torontóból Vancouverbe elvonatozzak egy tíznapos út keretében. Az otthonom Leedsben van, a 32 éves lányom sok hivatalos útja között angol férjével Londonban él. A feleségemmel és a nászomékkal együtt nagyon szeretnénk, ha megajándékoznának egy unokával is.

- 1984-ben ment el, 1989 óta gyakran visszatért Magyarországra.

- Amíg az édesanyám élt, szinte minden nyáron itthon voltam. Miután ő elment, a látogatások ritkábbá váltak. Közben 2006-ban a kosárlabda szövetség elnöke lettem. Nem én jelentkeztem, engem kerestek meg. Hosszas előkészületek és kampányok után megválasztottak. A szövetséget, a női és a férfi ligát össze akartam vonni. A szándék benne volt a választási szlogenemben: „Tiszta vizet a kosárba!". Amint megválasztottak, támadások kereszttüzébe kerültem. Végül miután nagy nehezen bejegyeztek, kilenc napig voltam ítélkezésre képes elnök.

- Mostanság mennyire követi a magyar kosárlabdázást?

- A tévében megnézem a válogatottakat is. Sztojan Ivkovics egy igen erős egyéniség, márpedig egy válogatottnál nagyon fontos, hogy a személyes varázsod hogyan húzza magához a játékosokat. Neki sikeres játékos- és edzői múltja is van, s a játékosokhoz is megtalálta a megfelelő hangot. Tudja őket motiválni, ami a válogatott csapatoknál elsődleges szempont. Előrelépést jelentő eredményeket produkált, amiben a kedvező versenyrendszerbeli változás is segítette. Tudni kell, hogy Magyarországnak nincs legalább három, olyan nagy tehetségű játékosa, akikkel nagyon nagyot lehetne előre lépni. Ha pedig feltűnik egy kiemelkedően tehetséges fiatal, azt a sajtó túlzottan felfuttatja. Hanga Ádám esete példa erre: ő ugyan extraklasszis, kitűnő játékos, de mégsem éri el az NBA színvonalát. Ivkovics egyébként kihozta a maximumot a rendelkezésre álló kosarasokból.

- Ön öt országban edzősködött, négyben nyert bajnokságot vagy kupát, mellette három válogatottat is irányított. Mi a legfontosabb előfeltétele ezeknek a sikereknek?

- A játékosoknak feltétlenül bízniuk kell benned! Csak így sikerülhet. Az angol válogatottban például kilenc évig volt a csapatkapitányom Steven Bucknall, aki a Los Angeles Lakersben, Magic Johnson-nak a cseréje volt. Aki pedig az asszisztensem volt négy évig (Nick Nurse), az ma a Toronto Raptors vezetőedzője.

- A chicesteri egyetem és a magyar társintézmények közötti kapcsolatokat is kiépítette...

- Három évig hoztam ide az ottani hallgatókat, hogy megismerjék a sikeres magyar olimpiai sportágakat. Az első magyar diákok visszaútja után azonban a folytatás elmaradt, a magyar TF-hallgatók nem jöttek többet...

- A magyar sportról általánosságban mi a véleménye?

- Ha szeretem a szakmámat, akkor nagyon örülök annak, hogy Orbán Viktor ilyen bőkezű a sporttal. Amikor a kosárlabda szövetség elnöki tisztségére pályáztam, a forrással volt a baj. Orbán ezt a kérdést úgy megoldotta, hogy még az EU sem tud belekötni.

- És a sok külföldi játékossal egyetért?

- Még véletlenül sem, ám be kell látni, hogy vidéken egy-egy településen a kézi-, a kosár-, a röplabda-, vagy éppen a vízilabda csapat a szórakoztatás eszköze. A Körmendben előfordult például, hogy egyszerre öt amerikai is pályán volt. A közönség kimegy, mert jó játékot és győzelmeket vár. Ha öt magyar lenne a pályán, akkor nyilván más lenne az eredményesség, a nézők pedig otthon maradnának.

- Lehet ezen a téren valamit változtatni?

- Én azt a csapatot, amelyik a legtöbb magyart tartja pályán legmagasabb percszámmal és a legjobb helyezést szerzi meg a tabellán - ott bizonyára jó az U-nevelés!? -, azt anyagilag nagyon megtámogatnám! Ez egyébként az angol első ligában is gond, ott viszont nincs kiesés. Ha elfogy egy klub pénze, eladja a szereplés jogát egy lentről felfelé igyekvő, gazdagabb jelentkezőnek, ő pedig alább megy egy-két osztállyal.

- Ha nem kosárlabda, mit néz meg szívesen?

- Elsősorban a jégkorongot, mégpedig a sebessége, az agresszivitása, az edző ráhatása és a döntések gyorsasága miatt. Ha nem is az edző fejével követem a dolgokat, de azért vannak párhuzamos gondolataim. A hoki mellett a tenisz azért is érdekel, mert a lányom is játszott néhány évig. Hosszú Katinka az apján keresztül is téma számomra, hiszen annak idején játékosként ellenfelek is voltunk "Hosszú-puskával".

- Milyen ajánlatot kellene kapnia ahhoz, hogy Magyarországon edzőséget vállaljon?

- Hű, ez egy mellbevágó kérdés, ezen egyáltalán nem gondolkodtam! Érdekelni ugyan minden érdekel, de azért azt is tudni kell, mikor kell felállni. Első fokon kategorikus nem a válaszom, de azért rendszeres nyaggatás esetén (talán, esetleg, sok skót malt whisky után) fontolgatnám. 


Jocha Károly

Megyei szövetségek