Németh Ágnes nagyon örül a FIBA kitüntetésének
19
Jul
2021
Németh Ágnes nagyon örül a FIBA kitüntetésének
2021. július 19.  |  10:43
Ez év június 18-án első magyar kosarasként iktatták be Németh Ágnest a sportág legjobbjait felvonultató Hall of Fame-be. A 367 válogatottságot számláló egykori kiválóság nem szégyelli megvallani a korát: szeptemberben ünnepli a 60. születésnapját. A Dudaron született, egykori kivételes klasszis ürömi házukban fogadott egy kellemes beszélgetésre. Miután a kedvenc kutyus, „Vacak” is elfoglalta helyét, belekezdhettünk az emlékidéző beszélgetésbe.
 
- A közhiedelemmel ellentétben én nem Zircen, hanem Dudaron születtem – hangsúlyozta Ágnes. – Már az általános iskolában is szerettem a tornaórákat, elsősorban pedig a magasugrást. Ollózva átjutottam a 145 centiméter felett, miután képtelen voltam megtanulni a Fosbury-stílust. Nyolcadikos voltam, amikor Almádiban rendeztek egy iskolák közötti vetélkedőt, ahol meglátott engem Novák András – a sportágban „Karika” névre hallgatott -, aki szólt a KSI-ben Bátor Vili bácsinak miattam. Ő pedig keresésemre indult, de elkerültük egymást. Végül hónapokkal később Veszprémben, az egészségügyi szakiskolában ért utol. Miután a szüleimet is meggyőzte, így 1976 januárjától Budapesten, a KSI-ben folytathattam.
 
- Vili bácsival csak nagyon rövid ideig készült együtt.
 
- Ősztől már Bild Kati néni vett át bennünket, s bármilyen furcsán is hangzik, de ő sokkal keményebb volt, mint Vili bácsi. Máig is emlékszem, a Nemzeti Sportcsarnok karzatán tíz kört kellett futnom bemelegítésként. Sokadik kísérletre sikerült, ekkor jött a bíztatás: ezt gyorsabban kellene megtenni! Egyébként volt ott minden: stadionkör, ötkilós medicinlabdával lépcsőzés, békaugrálás medicinlabdával és más egyebek. A csúcsot az egy kilométeres stadionkörök jelentették: hétfőn egy, kedden kettő, pénteken már öt kör volt a fejadag. Na, ez maga volt a „dögunalom”, én ezt soha nem futottam le, az biztos...
 
- Tizenkilenc éves koráig maradhatott a KSI-ben.
 
- Ez egy év pluszt jelentett, mert a szakiskola után érettségiig folytattam a szakközépben. 1980-ban viszont mennem kellett és a tanácsokat megfogadva, a BSE-ben kötöttem ki. Nem sokat kerestem, viszont lakáshoz segítettek, s ami a legfontosabb: én nagyon szerettem azt a csapatot.
 
- Ahol nem mindig bántak Önnel kesztyűs kézzel...
 
- Én csak azt tudom, amit mondtam: nagyon szerettem azt a klubot, azt a csapatot. Ha elmentem külföldre, mindig a Városmajorba tértem vissza. Így ment ez egészen 1998-ig, amikor a BSE formálisan kirúgott engem. Az utolsó években már egészen másként mentek a dolgok, mint amikor odamentem. A kezdetkor például a szép emlékű Szabó Dönci bácsi kezet csókolt nekem, így nagy zavarba kerültem, hogy én miként köszönjek neki!
 
- A BSE akkor európai szintű csapat volt. Nyilvánvaló, hogy a magyar válogatott is elől helyezkedett az európai rangsorban. Sikereiket Killik Lászlóval érték el. Miben volt ő különösen jó?
 
- A szakmai részt is jól vitte, de ennél sokkal többet számított szerintem a kivételes pszichológiai érzéke! Ahogy emlékszem, mindenkit meg tudott nyerni az éppen aktuális céloknak. Engem már 19 évesen kivitt a moszkvai olimpiára, menet közben pedig egyre azt sulykolta: ne csak tehetséges játékos legyél, hanem igyekezz jónak is lenni! A Los Angeles előtti kubai olimpiai selejtezőn például az elején engem minden oldalról „mozgatott”, rájátszott a felelősségérzetemre és így tovább. Menet közben viszont már sokkal kevesebbet szólt hozzám, a végén pedig három különféle díjat is nekem ítéltek.
 
- Ekkor ment legjobban a játék?
 
- Tulajdonképpen két évet említhetek: '83-at és '84-et. 1983-ban megnyertük a Ronchetti Kupát, 1984-ben pedig az emlékezetes kubai olimpiai selejtezőn szerepeltünk. Azt még elmondanám, mint befolyásoló tényezőt, amit ő mindig hangsúlyozott felénk. A labdát le kell szedni, be kell dobni, a bírókkal pedig nem szabad foglalkozni. A sípos emberekkel legfeljebb ő konfrontálódott. Ha nemzetközi meccsen szerinte nem tárgyilagosan fújtak, már kapta is le a zakóját, és gyakran be is hajította a játéktérre... Egyszer olyan kemény játékot engedtek meg a bírók, hogy lehívta a pályáról a csapatot. Megbeszélte a dolgokat a bírókkal, és utána egészen másként folytatódott a meccs. Ehhez persze az is kellett, hogy Laci bácsi legalább 6-7 nyelven jól beszéljen.
 
- A pénz mekkora szerepet játszott annak idején?
 
- Sokszorosan kevesebbet, mint mostanság. Az 1983-as Ronchetti-győzelemért például kaptam ötezer forintot. Ez annak idején egy jobb átlag havi fizetésnek felelt meg. Amit akkoriban kaptunk, annak a megfelelő ellenértékéért a mai játékosok még a kispadot sem néznék meg, nemhogy ráüljenek!
 
- A kilencvenes években azután egészen más idők jöttek.
 
- Edzők mentek-jöttek, civilben kevesebb, a sportban olykor több is lett a pénz, de ez engem nem különösebben izgatott. Így érkeztünk meg 1998-ba, amikor azután elnökünk, Kuszbel Ferenc tudtom és megkérdezésem nélkül lenyilatkozta, hogy befejeztem a játékot. Ezzel nem mindenki értett egyet, ami pedig tény: hívtak a Fradiba. Ez már elég későn történt, a „vendégjátékom” is sikerülhetett volna jobban. Csapatkapitányt akartak belőlem csinálni, én pedig soha nem voltam az. Amikor visszavonultam, a Fradi még egy évig biztosította a minimálbért számomra, így igazán rendeseknek mondhatom utólag is őket.
 
- Hogyan lett Önből végül artista?
 
– A párom, Dittmar Roland nálam 44 centiméterrel alacsonyabb, ő világ életében artista akart lenni, olyan családból is származott. Nagyon nehezen került be az artistaképzőbe, pedig még tripla szaltót is ugrott, de egy idő után ezekből a számokból kiöregednek az emberek. Ekkor kezdett el humoros dolgokat gyakorolni az egyik sráccal.
 
- Hogyan ismerkedtek meg egymással?
 
- A történet már túlontúl ismerős. Ő a csoportjával kilenc hónapig a Szovjetunióban szerepelt, a barátai pedig megírták neki egy levélben, hogy megtalálták a hozzá való lányt. Megismertettek minket egymással, és sokak meglepetésére vagy 4-5 évvel később össze is jöttünk. A barátok folytonosan azzal traktáltak, hogy csináljunk egy közös számot. De ennek az ideje csak a visszavonulásom után, 1999-ben jött el, ekkor már megvolt az 1994-ben született lányunk is. Először legtöbben csak suttogtak, hogy „nézd, itt a Németh Ági, a korábbi kosaras”. Azután csak elfogadtak bennünket az új szereposztásban, hiszen végül 20 évig ezt egészen jól tudtuk csinálni. Most sajnos, itt a vége, mert pajzsmirigy túlműködés miatt nem tudok tovább dolgozni. Ez a szerencsétlen állapot már harmadik éve tart, seregnyi gyógyszert bevettem, már a harmadik orvosnál tartok, talán majd kezdek kicsit egyenesbe jönni.
 
- Annak idején is meggyűlt a baja az orvosokkal...
 
- Elég kellemetlen volt, mert a Sportkórházban az egyik doktornő addig vizsgálgatta a szememet, amíg ráírta a papíromra, hogy „versenyzésre nem alkalmas”. Na, több se kellett Kati néninek, bement és elmagyarázta a doktornőnek, hogy miért is vagyok játékra alkalmas... Kosárlabdában szerencsére ritkán nyúlkálnak az ember szemébe, így megúsztam a jobbik szemem sérülését, most viszont elkezdtem félni a szemem miatt is.
 
- 2000-től 2019-ig járták a világot, az utolsó állomás Bulgária lett volna.
 
- Nyolchónapos szerződést kaptunk, de mire kiértünk, már napról napra rosszabb hírek jöttek vírus-ügyben. Egy napot ücsörögtünk, majd eldöntöttük: visszajövünk. Ha még tovább maradunk, lehet, hogy hónapokra Bulgáriában kerülünk fogságba...
 
- Azóta itthon őrzi a házat.
 
- Nem sok lehetőségem van, csak várakozom és a jószerencsében bizakodok. Nyugdíjba még nem tudok menni, a párom viszont nekivágott és elment egyedül Bulgáriába, ahol bohócként lép fel, humoros számokat ad elő.
 
- Akkor most időmilliomos, ráér nézni a tévében a sportműsorokat.
 
- Azt is szívesen teszem, de azért élőben csak jobb. Lenn voltam Szekszárdon az Európa-Kupa meccseken, hú de jó volt! Mivel a Dönci bácsi két unokája ott szakmai vezetők, így engem befogadtak. A FIBA egyik vezető tisztségviselője is ott volt a néhány ember között és gratulált is nekem, amin teljesen meglepődtem, hiszen már 22 éve nem játszom. Szerencsére Bodnár Péter főtitkártól előbb hallottam a hírt, így akkor már jól kisírtam magamat!
 
- Magasságbeli „rokonáról”, Határ Bernadettről mi a véleménye?
 
- Szerintem őt túl sokáig ültették a kispadon, mert ellenkező esetben már jóval előbbre tarthatna. Általánosságban mondom, jobb egy közepes csapatban sokat játszani, mint egy nagyon erős klubban kispadozni. Betti így némi késéssel, de mégis jó úton van, és akár a legjobb európaiak közé is beküzdheti magát.
 
- Pillanatokon belül kezdődik az olimpia.
 
- Ennek igazán örülök, még akkor is, ha nézők nélkül rendezik meg, mert szurkolni azt nagyon tudok. És nem csak az olimpiai bajnokoknak, hanem bárkinek, aki a saját tudásszintjén vagy fölötte teljesít az ötkarikás játékokon. Augusztusban pedig felkerekedünk a lányommal, és meglátogatjuk a páromat Bulgáriában...
 
Jocha Károly

Megyei szövetségek