Dr. Korányi László: a kosárlabdában elsősorban az edzéseket szerettem!
22
Oct
2020
Dr. Korányi László: a kosárlabdában elsősorban az edzéseket szerettem!
2020. október 22.  |  14:09
Aki elmúlt már ötven éves, az részese lehetett a magyar férfi kosárlabdázás csúcsrangadóinak, a Budapesti Honvéd - MAFC összecsapásoknak. Akkoriban még divatban volt a néhány éve a legeredményesebb magyar olimpiai részvevő, a hétszeres kardvívó aranyérmes, Gerevich Aladár nevét felvett Nemzeti Sportcsarnok, ahol utolérhetetlen hangulatú összecsapásokat láthattunk.
 
A játék ugyancsak magas színvonalon zajlott, miként az is tény, hogy a MAFC-nak sokszorosan több drukkere volt, mint a Honvédnak. Azt sem lehet vitatni, hogy a Honvéd sokkal többször nyert, mint első számú hazai riválisa. Talán természetes, hogy Dr. Korányi László professzor úrral is itt kezdtük el balatonfüredi beszélgetésünket.
 
- A MAFC játékosai vagy egyetemisták voltak, vagy már dolgoztak. A honvédosok viszont sportállásban voltak, naponta kétszer is tudtak edzeni, és valóban azt igazoltak le az ország bármely csapatából, aki nekik megtetszett. Jómagam egyébként nem a kosárlabdával kezdtem, ugyanis hetedik-nyolcadikos koromtól a gimnazista éveken keresztül a vitorlázásnak hódoltam. A Köbölkút utcai általánost követően a Villányi úti József Attila Gimnáziumban folytattam, amely tanintézet egy nagyon sportos iskola volt. Nekem a dingi volt a kedvenc hajóosztályom, amelynek megszüntetését megelőzően én voltam ennek az utolsó magyar bajnoka. A dingi helyébe lépett finn dingiben is versenyeztem, de azután a kosárlabda került előtérbe. Az ok kézenfekvő volt, mivel a gimnázium testnevelő tanára az a Szabó „Dzsoni” bácsi volt, aki egyben a MAFC-ot is irányította. Harmadikos gimnazistaként már az iskola legmagasabb tanulója voltam, ekkor Dzsoni bácsi döntött: mennem kellett kosarazni. Családi oka is volt annak, hogy csak a MAFC jöhetett szóba, mivel édesapám a műegyetemen, a „Hídász tanszéken” volt professzor, és a két testvérem (egy fiú és egy lány) is ott tanult. Édesapámnak számos híd felépültében vannak komoly érdemei. Ő tervezte például a budapesti Déli vasúti Hidat. A II. világháborút követően mintegy száz, olyan híd újjáépítését vezette, amelyeket szerte az országban felrobbantottak.
 
- 1960-ban érettségizett, ekkor már tagja volt az ifjúsági válogatottnak.
 
- Bánki Ferenc volt az edzőnk, az első utam is ezzel a csapattal esett meg, mégpedig Krakkóba vonatoztunk. Ekkor bekerültem a MAFC felnőtt keretébe is, ahol akkor éppen Bokor György, Borbély Pál, Telegdy György, Szegedi László, a Tímár-Geng fivérek és kortársaik játszottak. Borbély Pali éppen akkor hagyta abba, én pedig „megörököltem” tőle a hetes számú mezt, amelyet azután egészen a visszavonulásomig meg is tartottam.
 
- Villámgyorsan haladt előre...
 
- Így adódott. 1961-ben már a felnőtt válogatott keretben is számoltak velem, az évben játszhattam a Főiskolás Világbajnokságon. Még egy FVB-n is ott voltam, akkor harmadikok lettünk. A felnőtt Európa-bajnokságok közül is kettőn - Moszkvában és Tamperében - vehettem részt.
 
- Ön speciális helyzetben volt a kosárlabdázással kapcsolatosan.
 
- Bár én is nagyon szerettem ezt a játékot, de - sokakkal szemben - elsősorban az edzéseket kedveltem. Ott mindig lehetett valami újat tanulni, ráadásul igen jó volt a társaság, akikkel edzések után rendszeresen leültünk és egy-egy sör mellett elbeszélgettünk. Gyakorlatilag az egész csapat mindmáig évente összejön, de van egy szűkebb társaság, amely ennél sokkal gyakrabban találkozik. Sajnos, a kispályás foci egyre ritkábban szerepel a programban: nekem például 2006-ban sérült meg maradandóan a bokám, amivel már nem lehetett a pályára menni. Kangyal Öcsi, Pólik Gyuri, Salgó Oszi, Vajdovich Gyuri, Prieszol Jóska és mások mind közel vannak hozzám.
 
- Utólag visszatekintve hogyan látja a saját játékát? Mi volt az erőssége, és talán miben fejlődhetett volna még?
 
- Centerként jó adottságaim voltak, helyből tudtam zsákolni. Az igazat megvallva, bár nagyon szerettem kosarazni is, a vitorlázás még közelebb állt a szívemhez. Nagyot lendített rajtam, hogy 1956-ban rengeteg vitorlázó elment, engem pedig osztálytársam, a később két olimpiát is megjárt Fináczy György hívott egy toborzóra. Olyannyira beleszerettem, hogy csak egy évtizede hagytam abba az ötvenes hajóosztályban való versenyzést. A vitorlázásban éreztem, hogy komoly harcban állok a természettel, a kosárlabdázásban viszont elsősorban élvezettel játszottunk. Érdekes, hogy mégis ott voltam eredményesebb, mint a vizeken.
 
- Azért a válogatottban már nem csak játszott.
 
- Nem sokszor kerültem pályára, mert komoly riválisaim voltak. Előbb Gabányi Laci és a honvédos Bencze János számítottak fix csapattagnak, majd a nálam magasabb honvédos, Tóth Jóska is ezen a poszton jött szóba. Na és ott volt nálunk, a MAFC-ban a Tuboly János is, aki tavaly, hosszas betegeskedés után ment el.
 
- Ön a MAFC-ban tulajdonképpen vendégjátékosnak számított, hiszen nem a műegyetemre, hanem az orvosira járt...
 
- Ez igaz, én már 1966-ban megszereztem a diplomámat, majd a János kórház belgyógyászatára kerültem a közismerten nagyon szigorú nagybátyám, dr. Korányi András kezei alá. Az ő kikötése pedig az volt, hogy márpedig nekem abba kell hagynom a kosárlabdát. Én ezt meg is ígértem, s mivel biztos voltam benne, hogy életében nem olvas el egy sporthírt sem, így egészen 1970-ig „feketén” játszottam. Ő soha nem jött rá az én füllentésemre, én pedig a bajnoki cím megszerzését követően szép csendben visszavonultam. E négy év során egyetlenegy óra kikérővel sem állhattam elő, ha pedig elutaztam, akkor saját szabadságom terhére tettem.
 
- A János kórház után mi volt a következő állomás?
 
- 1972-ben átmentem az Orvosi Egyetem Belgyógyászati Klinikájára, a Korányi Sándor utcába, ahol a tudományos kutatásban igyekeztem elég aktívan részt venni. Ösztöndíjasként egy évet, majd három hónapot töltöttem el Dániában. Bár családos ember voltam, egyedül kellett kimennem, mert az ösztöndíjam kevesebb volt, mint az ottani munkanélküli segély. Mégis szükség volt erre az ott töltött időszakra, mert annak révén jutottam Amerikában három évre szólt lehetőséghez. Ez az időszak rendkívül produktívra sikerült. Az elért eredményeim révén lehettem később Helsinkiben vendégprofesszor és a malmői egyetemre is így kaphattam meghívást. Elsősorban a diabétesszel foglalkoztam. A malmői időszakban, 1992-ben jöttem Balatonfüredre, egy belgyógyász orvosi állást sikeresen megpályázva. Itt belevágtunk egy nagyon komoly kutatásba, amelyben a diabétesz és a kardiovaszkuláris betegségek kapcsolatát elemeztük. Közben néhány évig Veszprémben, egy magyar tulajdonú gyógyszergyárnak, a Biorex-nek a kutatási igazgatójaként tevékenykedtem. Sajnos azt a gyárat eladták egy amerikai cégnek. A fő termékük a diabéteszes szövődmények és az ALS-re (amiotrophiás lateral sclerosis) ható gyógyszer, amit mostanában hoznak forgalomba.
 
- A jelenlegi munkahelye a DRC nevet viseli.
 
- Ezt 1997-ben alapítottuk, a gyógyszerek forgalomba kerülését megelőző klinikai vizsgálatokat végzünk. Immár több mint húsz esztendeje ezzel foglalkozunk, s mellette cukorbetegek és csontbetegek vizsgálatát is folytatjuk. Még az USA-ban dolgoztam, amikor nyertem egy pályázaton egy olyan gépet, amellyel a csontok sűrűségét lehetett mérni. Ebből a gépből akkor Magyarországon mindössze három példány volt: Budapesten, Debrecenben és nálunk. Azóta már voltak modernebb gépeink is, a „csontológiával” pedig folyamatosan foglalkozom.
 
- A kosárlabdához mennyi köze maradt?
 
- Túl a rendszeres találkozásokon, még a hetvenes években alakítottunk egy öregfiúkra építő együttest, amellyel a kilencvenes évek elején megnyertük a Budapest-bajnokságot, pedig akkor már a többség ötven fölött járt. Kangyal Öcsi, Szirmai Zoli, Illési Jani és a többiek egészen kétezerhatig tartottuk a frontot. A MAFC egyébként 1975-ben még egyszer és utoljára megnyerte a bajnokságot.
 
- Térjünk vissza a tudományos tevékenységeihez! Mi foglalkoztatja jelen időben, immár a nyolcvan felé ballagva?
 
- Legfőbb témámnak a kutatása az, hogy miért lesz valaki cukorbeteg? Mi a kettes típusú, felnőttkori cukorbetegséggel foglalkozunk. Ez egy elsődlegesen örökletes betegség. Ha valakinek a szüleje cukorbeteg volt, akkor 40 százalék esélye van annak megöröklésére. Ezért foglalkozunk családvizsgálatokkal immár harmadik évtizede. A megfejtés előbb-utóbb biztosan ezekből a vizsgálatokból fog adódni - remélem, mi is hozzá tudunk tenni valamit a sikerhez. Most elsősorban azokat a két évtized előtti alanyainkat vizsgáljuk, ahol a testvérek akkor nem voltak cukorbetegek. Ha azóta valamelyikük megbetegedett, akkor a húsz év előtti adatok között kell találnunk olyanokat, amelyek közelebb vihetnek a megoldáshoz.
 
- Korányi professzor úrnak szerteágazó tudományos tevékenysége mellett mi mindenre jut még ideje?
 
- Kosármeccsekre nem járok. Amióta visszavonultam, talán ha tíz mérkőzést láthattam. Annyi mindennel el voltam foglalva, egyszerűen nem jutott ilyesmire időm. Kandidátus, majd akadémiai doktor lettem, különösen a külföldön töltött éveim voltak igen produktívak. Hazatérésemet követően a kapcsolataim révén olyan laboratóriumot tudtunk létrehozni itt, Balatonfüreden, amelynek a csodájára jártak. Azt viszont sajnálom, hogy kevés olyan fiatallal jöttem össze, akik valóban a kutatásban akartak volna kiteljesedni.
 
- A vitorlázást is abbahagytam 2010 táján – folytatta vendéglátóm, - de mindmáig eljárogatok a „Kereked” nevet viselő klubba, Csopakra, kizárólag a társaság kedvéért. Az egyetlen sporttevékenység az úszás, amit a lábaim „megengednek”. Megtisztelő módon felkértek, legyek a Balatonfüredi Úszó Klub (BUK) elnöke, amit el is vállaltam.
 
- Kérem, beszéljen immár 52 éves házasságáról és a családjáról is!
 
- Három lányunk született, akik hét unokával ajándékoztak meg bennünket. Bánatomra - bár mindhárman egyetemet végeztek - egyikük sem lett orvos. A feleségem szerint ezért én vagyok a hibás, mert oly sokat voltam távol, hogy nem adódott lehetőség megszerettetni velük az orvosi hivatást.
 
Jocha Károly

Megyei szövetségek