Prieszol József: Jól érzem magamat a bőrömben
15
May
2020
Prieszol József: Jól érzem magamat a bőrömben
2020. május 15.  |  10:30
Amikor kosárlabdázásban szóba kerülnek a régi, szép idők, s elsősorban a Honvéd-MAFC örökrangadók, akkor szinte elárasztanak az emlékképek. A régi Nemzeti Sportcsarnok, amely néhány éve a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó, Gerevich Aladár nevét vette fel, a csordultig teli lelátók látványa, a felfokozott hangulat, a nem ritkán kinnrekedt drukkerek tolongása a nagyajtónál lovas rendőrök felügyelete mellett... Ezek ugyanúgy eszembe jutnak, mint a rangadók forró pillanatai. A minimum 2500 néző hangos drukkolása, a bírók okkal-ok nélküli szidalmazása vagy éppen az időkérések izgalmas pillanatai. És persze a játék, az igazi presztízs küzdelmek.
 
Ezek a momentumok ugyanúgy megvannak a megfelelő memóriaegységben, mint például az igen fontos cserék. A Honvédban éppen úgy, mint a MAFC-ban. Megvannak a kezdő ötösök is - a Honvédnál legtöbbször a Greminger, Czinkán, Simon, Bencze, Judik, Koczka hatosból kerültek ki, míg a „fekete mezeseknél” leginkább a Gabányi, Pólik, Boháty, Kangyal, Prieszol kvintett élvezte a bizalmat.
 
Ez alkalommal Prieszol József került a célkeresztbe, vele folytattam többórás telefonbeszélgetést. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy mivel elég közel lakunk egymáshoz, így bocsánatos bűnként bevallhatom, a kertjükben sikerült tisztes távolságból egy képet készíteni róla, hogy azután gyorsan elhagyjam a tiltott területet, és otthonról folytassuk a diskurzust.
 
- Külvárosi srácként Pesterzsébeten nőttem fel - emlékezett beszélgetőpartnerem. - Magától értetődő módon naphosszat a grundokon kergettük a labdát. Már hetedikes koromban gyalog átjártunk a Honvéd kispesti pályájára, ahol hamarosan bekerültem a kölyök, majd a serdülő csapatba. Harmadikos gimnazistaként már az ifik között játszottam, amikor jött az „eltérítés” a gimnáziumban. Egy iskolai mérkőzésen valamiért létszámhiány adódott, s erre engem unszoltak, hogy álljak be. Bár korábban soha nem kosaraztam, mégis hamar feltaláltam magamat a pályán. Elsősorban azért, mert az átlagnál jobb rugókkal rendelkeztem, így a palánkok alatt a lepattanók megszerzésével hasznos lettem. Miller József testnevelőmnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ezután hamar sportágat váltottam és elkezdtem járni a Mávag kosarasok edzéseire.
 
- Ki volt az első edzője és ki következett a későbbiekben?
 
- Először Szabó András csoportjába kerültem, majd Király Pista bácsihoz, de róluk túl sokat nem tudok mondani, mivel 1960 szeptemberétől csak 1961 januárjáig voltam a kezük alatt. Ott volt még Kangyal Tibor (akit mindenki csak Öcsinek hívott a bátyja miatt!), akivel mindketten egyidejűleg felkerültünk a felnőttek közé, ahol a játékot az 1960-as, római olimpiát követően befejező Zsíros Tibor készítette fel a csapatot. Róla csak jót tudok mondani, mert ő egy igen jól képzett edző volt, aki ráadásul tudott is a rábízottakkal bánni.
 
- Az érettségi után hogyan alakult az élete?
 
- Először kitanultam a nyomdászoknál a betűszedő szakmát, majd 1962-ben sportállást kaptam a Ganz-Mávagban. Viszonylag idősen 1964-ben, huszonkét évesen vágtam bele az egyetemi tanulmányokba, így az akkori rendelkezések érelmében át kellett mennem a műegyetem csapatába, a MAFC-ba. Szerencsémre Kangyal Öcsi is ott folytatta. Ő nem csak a legjobb barátom volt, hanem a pályán is vele értettük meg egymást a legjobban.
 
- Közben azonban még „mávagosként” eljutott Japánba, az 1964-es tokiói olimpiára.
 
- 1964 júniusában úgy utaztunk ki a svájci Genf városába, az olimpiai selejtező tornára, hogy a vezetők előzetesen közölték: vegyük ezt az utat jutalomnak, mert az olimpiára semmiképpen nem tervezik a kiküldetésünket. A válogatottat korábban felkészítő, de ebben az időben már az OTSH-ban dolgozó Páder János az elutazás előtt meglátogatott bennünket és közölte: ha megnyerjük a selejtezőt, mégis utazhatunk Tokióba. Ez a lehetőség először bénítóan hatott a társaságra, olyannyira, hogy a nyitómeccsen kikaptunk a finnektől.
 
- Ettől azután megnyugodtak?
 
- Bármily furcsa, így történhetett, ugyanis a második fordulótól kezdve mindenkit legyőztünk. A döntőben pedig ismét megmérkőzhettünk a finnekkel, akiket ott simán megvertünk. Tokióban kilenc meccsünk volt, ebből négyet nyertünk, ötöt elvesztettünk. A látottak alapján a 9-12. helyért is játszhattunk volna, így csalódásként értük meg a végső, 13. helyezésünket. Más kérdés, mit adnánk ma azért, hogy egyáltalán eljuthasson a férfi válogatott az olimpiára?
 
- Az olimpián kívül számos világversenyen is ott lehetett Magyarország képviseletében.
 
- Az 1963-as Eb-n Lengyelországban a jugoszlávok ellen elvesztettük a bronzcsatát, az 1965-ös, moszkvai kontinensbajnokságról önként lemondtam, viszont az ugyanabban az évben, Budapesten megrendezett Universiadén tagja lehettem az USA és a Szovjetunió mögött harmadik helyezett magyar együttesnek! Ezen a tornán nyolcszor léphettünk pályára és csak egyszer maradtunk alul. Ez az elődöntőben történt, ahol a szovjetek voltak az ellenfeleink. A végső helyezésekért húsz ország indította csapatát, ahol 18,75 pontos meccsenkénti átlaggal ötödik lettem a legjobb dobók között, miközben rengeteg lepattantót is megszereztem. Ezek után jókora csalódást okozott, hogy 1967-ben, Finnországban csak a 13. hely jutott a válogatottunknak. 1969-ben Olaszországban a nyolcadik helyen kötöttünk ki, ezzel be is fejeztem a válogatottbeli szereplésemet. 1962 és 1969 között 114 alkalommal szerepeltem a felnőtt válogatottban. 2005-ben a szakma és a nézők beválasztottak a sportág legendái közé. Úgy érzem az 1964-es genfi, kvalifikációs tornán és az Universiade sorozatán teljesítettem a legjobban.
 
- Egy évvel később, 1970-ben pedig végleg felhagyott az aktív sporttal. 
 
- Igen, mert az egyetem elvégzését követően „gőzerővel” vetettem bele magamat a munkába a Mélyépítő Vállalatnál, ahol az építőmérnöki diplomám mellé menet közben vasbetonépítő szakmérnöki, majd gazdaságpolitikusi diplomákat is megszereztem. 1980-ban lettem vezérigazgató, amely feladatkört 1993-ig láttam el. Ekkor a svájci Holderbank magyarországi beruházásainak vezérigazgatójává neveztek ki.
 
- Visszavonulását követően hogyan alakult kapcsolata a kosárlabdázással?
 
- 1970 és 1980 között beletemetkeztem a tennivalóimba, majd 1980-ban elnökségi tagnak hívtak, ahol beválasztásomat követően rögtön aktív lettem. Az elnökség ugyanis alakított egy ötfős Intéző Bizottságot, amely az elnökségi ülések között irányította a szövetség életét, ebbe én is belekerültem (Vilmos Endre, Horváth Frigyes, Kassai Ervin, Zsíros Tibor és jómagam voltunk a tagok). A kivételesen pozitív elnök, Vilmos Endre később megtett a férfi válogatott csapatvezetőjévé. Komolyabb feladatvállalásra 1989-ben került sor, amikor Somogyi László, akkori miniszter nem vállalta a felkérést. Így lettem a szövetség elnöke annak hangsúlyozása mellett, hogy akkoriban egészen más világ volt. A sportágban egymást érték az értékes önkéntesek, akik társadalmi munkában segítették a szövetség feladatainak megoldását. Hatalmas munkát jelentett két év alatt átalakítani önállóvá a szövetséget, amire én a vezérigazgatói teendőim mellett a legjobb szándékom ellenére sem tudtam elég időt áldozni, így végül lemondtam. Bartha Ferenc elnök mellett egy ideig még társelnök maradtam, majd végképp feladtam ezt a területet. Immár negyedszázada csak nézője vagyok a sportág eseményeinek. Ha elmondhatom, kimondom: nem tetszik, hogy annyi külföldi edző és játékos van a magyar kosárlabdázásban. A játékosok többsége az egyéni megoldások elkötelezettje, pedig a kosárlabda igazi csapatjáték. Ők viszont leginkább csak „pumpálják” a labdát, azután eldobják, a többiek pedig nézik. Régen azt mondták, a kosárlabdázás nem a vasesztergályosok sportja, ahol a lényeg valóban a fejekben dől el. Az összjátékhoz, a kombinációkhoz komoly fejjátékra is szükség van, de erre mostanában kevés az igény. Én legfeljebb két külföldit engednék a csapatokban játszatni. Ami pedig az edzőket illeti, nem hiszem el, hogy a hazai szakemberek gyengébbek lennének, mint a külföldiek, csak egyszerűen nem kapják meg a lehetőséget a bizonyításra.
 
- 2010-ben vonult nyugdíjba, éppen egy évtizede.
 
- Már akkor is „túldolgoztam”, hiszen 69 éves koromig a frontvonalban teljesítettem. Jól érzem magamat a bőrömben, a 193 centimhez, az egykori 95 kilós versenysúlyomhoz képest ugyan most 113 kilót nyomok a mérlegen, de nem érzem, hogy túlsúlyos lennék. Mindkét lányom kosarazott: ifi válogatottságig, illetve NB I-es csapattagságig vitték. Ők egy-egy, 14, illetve 8 éves unokával ajándékoztak meg, miközben a feleségemmel - aki a TF-et végezte és ugyancsak kosarazott - jövőre készülünk megünnepelni az 50. házassági évfordulónkat. Sok éven át mindig ugyanarra a helyre jártunk Cipruson nyaralni. Erről most már évek óta lemondtunk, viszont Hévízre néhány napokra évente négyszer-ötször is elutazunk. Szeretnék még sokáig élni, hogy lássam: mi lesz az unokáimból!
 
- A sportnak jut még hely az életében?
 
- Ha a szobabicikli annak számít, akkor igen. Egyébként sok eseményt követek a tévében, elsősorban a labdarúgás érdekel. Valamikor imádtam a focit, és nagy Manchester United drukker voltam, de már ők sem olyanok, mint a húsz éve előtti játékosaik voltak. A magyar focisták sajnos, más számrendszerben játszanak, elég egysíkú, amit felmutatnak. Mi, egykori külvárosi gyerekek, mindent tudtunk a labdával, fejjel vagy lábbal, mindegy volt. Hát a maiakról ezt nem mondhatom el...
 
(Jocha Károly)

Megyei szövetségek