Boriszlav Sztankovics 1925. július 9-én született Bihácson, ahol hároméves koráig élt, amikor családja Újvidékre költözött. Apja, Vaszilij jogász gyakornok volt Bihácson, anyja, Bianca pedig Zágrábban tanult. 1941 áprilisáig Újvidéken éltek, amikor is kénytelenek voltak elhagyni a megszállt Vajdaságot. A háború elöl menekülve a Sztankovics család ideiglenesen Ledincében (Szerémség) telepedett le, hogy menedéket találjanak, majd az Usztasa invázió elöl elmenekülve Belgrádba költöztek.

 

Bora már kisgyerekként is érdeklődött a sport iránt. 15 évesen teniszezett és asztaliteniszezett, jelentős sikereket elérve. 1943-ban és 1946-ban Szerbia asztalitenisz bajnoka volt. Első lépéseit a kosárlabdában a háború után, a BTK, a mai Tasmajdan pályáin tette meg. Gyakran kosárlabdáztak ott együtt Szrdjan Mrkusiccsal, aki később a Crvena Zvezda legendás kapusa lett. Noha Sztankovicsot első élményei a sportágban a Tasmajdanhoz kötötték, azt vallotta, hogy a jugoszláv kosárlabda bölcsője a Kalemegdan. Egy elhanyagolt teniszpályából kosárlabda stadiont akartak építeni, és a városi tervezőkkel folytatott hosszú megbeszélések után, sok erőfeszítés árán ez az ötlet megvalósult. Jugoszlávia megkapta az első kosárlabda stadionját.

 

 

 

Sztankovics a kosárlabdajátékot Szvetiszlav Bata Vulovics orvos rábeszélésére kezdte el, aki először honosította meg a sportágat Belgrádban. Vulovics ezzel egy olyan játék ötletét akarta megalapozni, amely rajongók millióit hozza hazájába, és amely Jugoszláviát Európa és a világ legszebb fényében mutatja be.

 

A demobilizáció után Sztankovics részt vett a "Crvena Zvezda" sportklub alapító gyűlésén, amelyet 1945. március 4-én tartottak. Ugyanebben az évben, júliusban, Nebojsa Popovics sürgetésére Bora megkezdte játékospályafutását a Zvezdánál, amellyel három nemzeti (bajnoki) címet nyert. A Zvezdát 1948-ban (politikai nyomásra) hagyta el, a BC Zeleznicar csapatába került, melyet hamarosan az első osztályba vezetett. 1950-ben a BC Partizanhoz, a Crvena Zvezda nagy ellenfeléhez igazolt, ahol két évadot töltött.

 

Az első nemzetközi mérkőzését 1948-ban, a Crvena Zvezda mezében játszotta Budapesten, a Postás ellen. 1950-ben, Nizzában debütált a nemzeti válogatottban, majd ez év októberében a nemzeti csapat tagjaként pályára lépett a Buenos Aires-i első kosárlabda világbajnokságon. 1953-ban tagja volt annak a jugoszláv nemzeti csapatnak, amely az ország első jelentős nemzetközi sikerét érte el, hatodik lett az akkor nagyon erős Olaszország és a Cseh Köztársaság feletti győzelmekkel. 1953 végére befejezte játékoskarrierjét és edzői pályára lépett a BSK-nál, a mai OKK Beogradban. A "kék környezetben" töltött évek képviselték Bora Sztankovics edzői karrierjének legtermékenyebb időszakát.

 

 

 

Sztankovics összesen 13 évet töltött a BSK, azaz az OKK Beogradban, méghozzá az 1953-1962 és az 1964-1966 közötti éveket. A csapat az irányítása alatt egy kicsi klubból, amely a regionális bajnokságokban versenyzett, többszörös nemzeti bajnokká, európai értékű együttessé nőtte ki magát. Az OKK Beograddal háromszor volt Jugoszlávia bajnoka: 1958-ban, 1960-ban és 1964-ben (1963-ban az OKK Aca Nikolics professzor vezetése alatt lett bajnok). Sztankovics egy aranygenerációt, bajnok korosztályt rakott össze Radivoj Koracs vezetésével, amelynek sikere meglepte a játék minden rajongóját Jugoszláviában, sok nagy klub terveit szertefoszlatva. A legnagyobb örömmel és izgalommal a "klónjairól" és a klubban végzett munkáról beszélt:

 

"Koracs megjelent az OKK Belgrádban, és azonnal a csapat vezére lett. Sija Nikolicsnak, Erkicsnek, Trajko Rajkovicsnak, Gordicsnak nagyon gyorsan sikerült bajnoki babérokra törni. Fő ellenfelünk a ljubljanai Olimpia volt. Nyolc éven keresztül ez a két csapat osztozott a bajnoki címeken."

 

Az OKK Beograd után, amelyben a legsikeresebb edzői éveit töltötte, edzői karrierjét az olasz Oransodánál folytatta, amely csapattal olasz bajnok lett. Ő lett az első külföldi edző, aki bajnoki címet nyert az Appennini-félszigeten.

 

 

 

Bora Sztankovics mindig is rendkívül sokoldalú ember volt. Munkájának napja az OKK Beograd kispadján töltött edzői ideje alatt három részből állt. Reggelente a belgrádi vágóhídon kezdett dolgozni hús- és élelmiszer-ellenőrként, majd onnan rohant a Szövetségbe, ahol 1956 és 1966 között a Jugoszláv Kosárlabda Szövetségnél dolgozott, a késő esti óráit pedig az OKK Beograd játékosainak edzéseit tartva fejezte be. Mindez megerősíti, hogy esetében rendkívüli munkaerővel bíró emberről beszélünk, aki képes volt egyszerre több pozícióban is a legmagasabb eredményeket elérni. Ezekben a tényekben rejlik Sztankovics jelentős nemzetközi sikereinek alapja.

 

Az európai karrierút első elismerése és kezdete Sztankovics beválasztása volt az 1958-as Európai Kupa Versenybizottságába. Ebben a szervezetben, mely a mai napig nagy befolyással van a kosárlabdaéletre, William Jones, a FIBA alapítójának és első főtitkárának asszisztensévé nevezték ki 1960-ban. Kilenc évvel később Jones professzionális munkára hívta Münchenbe.

 

Sztankovics magas szintű munkavégzésének köszönhetően a legbonyolultabb és felelősségteljesebb feladatokkal foglalkozott Münchenben (a mexikóvárosi, a müncheni és a montreali olimpiai kosárlabdajátékok, a nők világbajnoksága 1971-ben és 1975-ben, valamint számos Európa-bajnokság). A minőségi munka megerősítéseként 1972-ben FIBA főtitkár-helyettes lett. Az 1976-os montreali olimpián, a jugoszláv válogatott Olaszország ellen mutatott ragyogó sikere után - Szlavnics az utolsó pillanatban szerzett kosarat, csapata pedig mínusz 16 pontról győzedelmeskedett - Sztankovicsot kinevezték a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség (FIBA) főtitkárává. A korábbi Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság „kelet-nyugat” közvetítőjeként betöltött politikai pozíciója szintén nagyban hozzájárult ehhez a döntéshez.

 

Sztankovics ebben a tisztségben is jelentős eredményeket és sikereket ért el, fontos döntéseket hozott. Sok energiát és munkát fektetett az amerikai és az európai kosárlabdaiskolák közelítéséhez. A siker első mutatója e tekintetben az első nyílt kosárlabda torna volt, amelyet 1987-ben, Milwaukee-ban rendeztek, és amelyen a Milwaukee Bucks, a szovjet válogatott és az Európa-kupa győztes Tracer Milano vett részt. Ugyancsak a nevéhez köthető, hogy az NBA amerikai profi kosárlabdázóit bevonták a világ- és olimpiai versenyekbe. David Sternnel, az NBA első emberével együttműködve 1992-ben az amerikai profi válogatottat eljuttatta a barcelonai olimpiára.

 

A "Bora Sztankovics"-korszak alatt modernizálódott leginkább a kosárlabda. Hárompontos vonal került bevezetésre, átalakultak a pálya méretei, a félidőről negyedre tért át a játékidő.

 

Mindemellett hatalmas érdemei vannak a belgrádi Aréna felépítésében.

 

Összes nemzetközi funkciójának és szerepének felsorolásához valószínűleg oldalakat kellene írni. A fentieken kívül azonban csak a legfontosabb néhányat emeljük ki:

 

- 1980: A springfieldi Hírességek Csarnoka igazgatótanácsának tagja

- 1988: A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjává választják (1988-2005)

- 1991: Bekerül a springfieldi Hírességek Csarnokába

- 1992, 1996, 2000: Az olimpiai játékok koordináló bizottságainak tagja 

- 1998: A Mediterrán Játékok Végrehajtó Bizottságának tagja

- 1999: Megkapja Szenegál állam "Nemzeti Oroszlán Rendje" kitüntetését

- 2001: A francia állam tiszteletbeli lovagjává ütik

- 2002: A FIBA tiszteletbeli főtitkára

- 2002: Odaítélik neki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság érdemrendjét

- 2003: Megkapja Szerbia és Montenegró aranyplakettjét

- 2005: A Szerb Kosárlabda Szövetség tiszteletbeli elnökévé választják

- 2006: Jacques Rogge, a NOB elnöke odaítéli neki az Olimpiai Érdemrendet

- 2009: A Szerb Állategészségügyi Akadémia Állatorvos Társaságának tiszteletbeli doktora lesz

- 2015: Megkapja a FIBA életműdíját

 

 

 

Sztankovics élete tökéletes összhangban van a kosárlabdajátékával. Egész életében tanult, barátokat szerzett, megosztotta ismereteit és tapasztalatait, és óriási munkát fektetett mindenbe, így elnyerte az emberek bizalmát, valamint a személyes és családi boldogságot. Tisztelte az embereket az ötleteik miatt, amelyekkel napi rendszerességgel gazdagította magát. Élete munkájának sokoldalúságát és átfogó képességét megerősíti az a tény, hogy hat nyelvet beszélt: szerb, orosz, angol, francia, olasz és spanyol.

 

A kötelezettségei és felelősségei által kiváltott dinamika ellenére is szeretetet talált a családjában, akik mindig, mindenben támogatták. Örömmel várták haza az embert, aki megértette korának igényeit, igazodott hozzájuk annak érdekében, hogy a sportág jobbá, vonzóbbá, hozzáférhetőbbé és szebbé váljon.

 

Életének 95. évében, Belgrádban halt meg.

 

Isten nyugosztalja!