Fodor Katalin: fiatal, nagyon jó női válogatottunk van!
15
Jul
2019
Fodor Katalin: fiatal, nagyon jó női válogatottunk van!
2019. július 15.  |  12:20
Női kosárlabdázóink rég volt sikerrel szerepeltek az Európa-bajnokságon. Bár az olimpiai selejtező tornára nem sikerült kijutniuk, a látottak, a két komoly ellenféllel (Szlovénia, Olaszország) szemben kiharcolt győzelem, a majdnem siker (Nagy-Britannia) és az ott mutatott játék optimizmusra ad okot. Ebben az alaphelyzetben nyilvánvaló volt, hogy a régebbi hölgy-kiválóságok közül illik valakivel beszélni. A BSE egykori kitűnő irányítójánál, a válogatottban is szerepelt Fodor Katalinnál, Budaörsön kötöttem ki.
 
Mivel a játékos pályafutása alatt előbb tanítónői, majd magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett kosaras már három éves korától sportolt, így előbb ezt a vonalat beszéltük végig.
 
- Gyerek balettel kezdtem, egy idő után ezen a vonalon ki akartak emelni, de ezt a szüleim nem támogatták. Maradt a könnyedebb forma, a művészi torna, amit egészen 13 éves koromig folytattam, mivel a testnevelő tanárnőmnek is ez volt a kedvence és a mániája. Előbb a XI.-kerületi Baranyai utcai, majd a Bogdánffy Ödön utcai általánosba jártam. Utóbbi helyről elvittek bennünket egy három-háromfős atlétikai váltóversenyre, amit megnyertünk. A győztesek díja pedig az volt, hogy felvételt nyerhettünk a kerületi sportiskola valamelyik szakosztályába. Engem a kosárlabdázókhoz hívtak, bár az osztályban az alacsonyabbak közé tartoztam.
 
- A művészi tornát pedig elfelejtette.
 
- Egy év múltán már nyoma sem volt a mozgásomon az előzményeknek. Felhősi Istvánnénál kosaraztam, aki egyébként a BEAC-ban maga is játszott, majd edzősködött, s aki a közelmúltban hagyott itt minket. Mivel a tanárnő az Árpád Gimnáziumban tanított, én is ott folytattam a tanulmányaimat. Felhősiné után rövid ideig Dézsi Györgyné lett az edzőm, akit Horváth György váltott 2 évre. Valamennyien jó nevelőedzők voltak, jó alapokat kaptam tőlük a későbbi évekre. Közben megszüntették a sportiskolát, a komplett csapatot pedig 1971-ben átvitték a BSE-be. A BSE-ben előbb Varsányi Imre, majd Szabó Ödön, Dönci bácsi lett az edzőm. Akkoriban egy-egy hétvégén rendszeresen több korosztály csapatában is pályára léptem, miközben hamar bekerültem a felnőttek keretébe is.
 
- Mikor játszhatott először a felnőtt csapatban?
 
- Hát bizony a konkrét dátumra és ellenfélre nem emlékszem, de az biztos, hogy 17 évesen, 1974-ben történhetett. Még együtt lehettem a pályán a nagy nevekkel, így Budavári Zsuzsával, Ináncsi Imrénével, Mosonyinéval, Rajki Erzsivel, Czirákinéval és Szabics Magdával is, akinek a csereembere voltam, - ők voltak az akkori legjobbak. Azután szép lassan, de folyamatosan cserélődött ki a gárda, így az 1983-ban elért nagy sikerünk, a Ronchetti Kupa elnyerése idején már csak hírmondók maradtak az évtizeddel korábbi törzstagok közül. Én pedig belenőttem az együttesbe, amellyel hétszeres bajnok és hétszeres kupagyőztes lehettem, plusz a Ronchetti Kupáért is küzdhettem, aminek elnyerését tartom a legnagyobb sikerünknek. A BEK-ben másodikak lettünk, de számos más hazai és nemzetközi tornán is sikerrel, egyéni díjak sokaságával szerepelhettem (legjobb irányító, legtechnikásabb játékos, legjobb dobó). Szerencsére Dönci bácsi könyvében minden adat és információ benne van.
 
- 1971-ben érkezett a BSE csapatához, meddig játszhatott náluk?
 
- 1986-ban fejeztem be a Városmajorban, miközben Killik László kapitánysága idején tizennégy alkalommal a magyar válogatottban is helyet kaptam. Szerintem Laci bácsi jó edző volt, de engem kicsit korán válogattak be, utána pedig leginkább a kispadon ülhettem. Ha egy-két évvel később kapom a behívót, biztosan többször is pályán lehettem volna.
 
- Killiknél kevés időt töltött a parketten, Dönci bácsi viszont hosszú éveken át irányította Önt is.
 
- Laci bácsit valójában alig ismertem meg, Dönci bácsi viszont meghatározója volt a pályafutásomnak. Róla tényleg csak felsőfokban tudok beszélni, emberileg és szakmailag egyaránt. Kellőképpen szigorú volt, de amikor kellett, nagyon jól hangot talált mindenkivel. Ha kiabált, arra is szükség volt. Engem például el is zavart edzésről és az ifikhez száműzött, mert túl csúnyán néztem rá, vagy visszabeszéltem. Második apánk volt, aki az egyéni képességek összesítése alapján várhatónál jobb csapatot formált belőlünk. A mai viszonyokhoz képest mi valóban csak filléreket kaptunk, viszont szívünket-lelkünket kitettük a pályán a siker érdekében annak ellenére is, hogy civilben korosztálybeli különbségek is voltak, s ezeket a különbözőségeket mind Dönci bácsi hozta közös nevezőre. Aztán ahogy fiatalodott a csapat, a jó közösség mindig megmaradt.
 
- Mit említene még a BSE-vel kapcsolatosan pozitívumként?
 
- Például azt, hogy mindenkitől elvárták: tanuljon valamit. Nem véletlenül végeztek nagyon sokan egyetemeken. Én például az érettségi után öt évig csak kosaraztam, de ekkor szóltak, hogy most már kezdjek valamit magammal. Így kerültem a tanítóképzőbe. Amikor pedig megszületett a lányom, felvettek a Szegedi Tanárképzőbe is. A Baranyai utcai iskolában kezdtem a tanítási gyakorlatot, és onnan is vonultam vissza.
 
- Az edzőség gondolata nem kísértette meg?
 
- Beértem az iskolában adódott tanfolyami lehetőségekkel. Előbb még „levelező tagozaton” több évig játszottam a Soproni Postásban, majd a két gyerekem és az iskolai tennivalók bőségesen elegendőnek bizonyultak. Állandóan osztályfőnök is voltam - szóval elég dolgom volt, nem unatkozhattam. Tíz évvel később hívott Glatz Zsuzsa, akivel elmentem a BLSE-be (Belvárosi Lakossági Sportegyesület) még egy kicsit játszadozni. A végét az jelentette, amikor egy keresztszalag sérülést követően még porccal is meg kellett operáljanak.
 
- A régi játszótársakkal milyen szintű kapcsolatokat ápol?
 
- Sepsey Andreával naponta legalább egy órát beszélgetünk telefonon, a többiekkel évente minimum egyszer - leginkább a Ronchetti Kupa megnyerésének ürügyén, a tavaszi időszakban - összejövünk.
 
- A mindennapi életében milyen szerep jut az aktív sportolásnak?
 
- Mivel a térdem miatt nem tudok futni, ezért napi szinten kerékpározok, hetente egyszer pedig úszom is, alkalmanként minimum 1500 métert. Ha bármilyen okból nem tudnék kerékpározni, akkor hosszabb sétákat teszek. Ez legalább hat-nyolc kilométert jelent, amikor kikapcsolok, illetve szabadjára engedem a gondolataimat.
 
- És a saját sportága eseményeit figyelemmel kíséri?
 
- Általában is érdekelnek a dolgok, de most az Európa-bajnokságot különös érdeklődéssel követtem. A Szekszárdon sok év óta folyó eredményes utánpótlás nevelés egyik meghatározó tagja, Harsányi Mária tanítványa a válogatott irányítója, Studer Ágnes. Neki külön is drukkoltam, de az egész csapatnak is szorítok. Harsányi Mária azért is áll különösen közel hozzám, mert ő Dönci bácsi menye volt, és egy ideig csapattársam is. A többi részletre is erősen odafigyelek, így sok mindenről van érdemi véleményem.
 
- Ha megosztaná velünk, amit leszűrt a magyar női válogatottal kapcsolatosan?
 
- Ez egy fiatal, nagyon jó csapat. Erősen foglalkoztat, miért hiányzik egy Határ Bernadettnek a rutinja? Azért, mert a magyar bajnokságban, de különösen az európai kupameccseken leginkább ült a padon. A nagy meccshiánya és az abból adódó rutintalansága miatt még csoda, hogy így is tudott játszani. A korosztályos utánpótlás csapatainkban egyik jobb játékos, mint a másik. De mi lesz, ha rájuk is Határ Bernadett sorsa vár? Más. A honosításoktól sem vagyok elragadtatva. Itt van a legutolsó, Turner, aki kétség kívül kiváló játékos, de a belgák ellen is majd mindent egyedül akart megoldani. Márpedig a kosárlabda csapatjáték - a BSE éppen ezért tudott kiváló eredményeket elérni, mert elsősorban csapatként funkcionált. A legjobban a belgák ellen látszott a csapatjáték hiánya, percről percre lett bizonytalanabb az együttes, amelynek tagjai egyéni akciókkal keresték a megoldásokat. Az én végkonklúzióm: a magyar bajnokságban egyre kevesebb külföldit kellene alkalmazni, mert csak akkor tudnak igazán fejlődni a legjobb hazai fiatalok, ha játéklehetőséget is kapnak.
 
- Ha nem kosárlabda, akkor még mi érdekli?
 
- Elsősorban az úszás, Hosszú Katinka a kedvencem. Nagyon drukkolok Telegdy Ádámnak, aki kosaras szülők - Telegdy Zoltán és Biró Anikó - gyermeke, az Európa-bajnok kosaras, a 92 éves Telegdy György unokája. Cseh Lacit is ide sorolom. A tenisz nálam Federerrel kezdődik, aki nem csak nagy klasszis, hanem rendkívül kulturált valaki is. Fucsovicsot is láttam személyesen, meg Balázs Attilát is - mindketten rokonszenvesek nekem. A focit elsősorban a 28 éves fiam miatt nézem, aki amatőrként, alsóbb osztályban játszik, bár sokkal többre volt hivatott. Sok-sok meccset végignézve kialakult bennem a fogadókészség a labdarúgás finomságai iránt. A válogatottnál sok év után most látok hozzáállásbeli változást - hátha lesz érdemi eredmény is? A boksz és a ketrecharc viszont nagyon távol áll tőlem.
 
Jocha Károly

Megyei szövetségek