Január 8-án kerek jubileumhoz érkezett az ötvenes-hatvanas évek egyik kiváló szegedi kosárlabdázója, dr. Merényi Kálmán, aki 1934. január 8-án született Szegeden. Ebből az alkalomból sikerült hosszabban elbeszélgetni a technika jóvoltából a ma is szinte minden sportág eseményeit szívesen nyomon követő egyetemi előadóval, aki később megyei főügyésszé lépett elő.

- Egész életemet itt, a Tisza partján éltem le - hangsúlyozta a jubiláns! - Az elemi iskolát követően a Tömörkény István Gimnáziumba írattak be a szüleim. Két nővérem is volt, akik lelkesen kosaraztak a gimnáziumban. Különösen a nálam két évvel idősebb Julianna volt ügyes, ő később a Szegedi Postás játékosaként sok éven át stabil NB I-es játékosnak számított. Ami pedig engem illet, egy alkalommal ott sertepertéltem a tornateremben és néztem őket. Kiderült, hogy csak kilencen vannak. Megkérdezték, nem szállnék-e be? Igenlő válaszomat követően mezítláb beállva én lettem a tízedik. Ezzel a beugrással el is dőlt a sorsom.

- Kik voltak azok az edzők, akire ma is jó szívvel emlékezik?

- Egy ideig a Postás férfi és női csapatát is Almás Gyula készítette fel az erőpróbákra, később a férfiaknál Zsubka Endre lett a mesterünk. Nálunk akkoriban az volt a rendszer, hogy reggel felültünk a vonatra, Budapestre érkezve pedig a Nemzeti Sportban addig néztük a többieket, amíg a mi meccsünknek is eljött az ideje.

- Az ötvenes évek első fele elég izgalmasan alakult a Merényi család számára.

- Így igaz. Édesapám többször is megjárta a börtönt, így az anyagi helyzetünk finoman szólva is igen labilis volt. A labdajátékokban olyannyira otthonos voltam, hogy a kosárlabda mellett kézilabdában és röplabdában is szerepeltem, így három helyről is kaptam kalóriapénzt. A még hiányzó összeget pedig a vagonok kirakásából szereztem meg.

- Több helyi klubban is megfordult, miért?

- A Szegedi Postásban kezdtem. Utána az 1950-ben megalakult Szegedi Honvédhoz kerültem, majd 1953-ban a SZEAC átvette a Honvédot, két évvel később pedig a SZEOL örökölt meg minket. Nem vándormadarak voltunk, csak a helyi erőviszonyok változásait kellett követnünk.

- A három labdajáték közül miért éppen a kosárlabdázás maradt a fókuszban?

- A Postásban olyan kiválóságok játszottak, mint a már az 1948-as olimpiára kijutott Halász János, majd Greminger János és a Hódy-fivérek, akik közül a ma 84 éves László az itthoni Eb-győzelem (1955, Budapest) után 1964-ben ausztrál színekben szerepelt a tokiói olimpián. A másik ok pedig a rendkívüli gyorsaságom volt, amit talán itt tudtam leginkább kamatoztatni. Egyébként a tízméteres rajtversenyen az összes válogatott sprintert megelőztem. Kijutottam az 1959-es, isztambuli Eb-re, ahonnan a 4. helyen végzett válogatott tagjaként térhettem haza. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a 2017-ben elhunyt Halász Jánosnak köszönhetem a legtöbbet, hiszen gyakorlatilag mindent, amit a kosárlabdásáról tudni kell, azt tőle tanultam meg.

- Halász János mellett nyilván voltak még mások is, akiktől ugyancsak sokat tanulhatott a kosárlabdázás fortélyaiból?

- Olyan kiválóságokat láthattam akár ellenfélként, akár nézőként, mint Novakovszky György, Telegdy György, a Tímár-Geng-fivérek, Bokor György, Cselkó Tibor és mások. Cselkóról elmondanám, hogy ő volt az első, aki fej fölül, két kézzel dobott kosárra - többnyire sikeresen.

- Az edzők szerepe akkor is döntő volt a csapat eredményességét illetően. Kik voltak annak a kornak az elismert, kiemelkedő szakvezetői?

- A teljesség igénye nélkül négy sportember nevét feltétlenül kiemelném: Páder János, Eszéki Rezső, Szabó János és dr. Vadászi Ede.

- Bár eljutott a válogatottba is, de az 1953-as Európa-bajnoki ezüstéremről, majd az 1955-ben volt Eb-győzelemről lemaradt.

- Mivel 1953-ban még a kosárlabdával párhuzamosan a szegedi Honvéd labdarúgó csapatának kapusaként is játszottam, egy alkalommal valaki rátartott a lábamra, aminek sípcsont- és szárkapocscsont törés lett a vége. Ráadásul az operációt követő évben, 1954-ben kosaras futás közben újra darabokra hulltak az operált csontok. A második operáció azután végre sikerült, így 1964-ig játékban maradhattam.

- Viszonylag korán, 30 évesen befejezte az aktív játékot. Miért?

- Elsősorban azért, mert ekkor kezdődött meg az előadói pályám: tanársegédként bekerültem az egyetemre. Egyre többet kellett foglalkoznom a büntetőjoggal és a bűneseteket feltáró tudományággal, a kriminológiával azért, hogy 38 évig oktathassak. Majd egy kiírt pályázat megnyerése révén tíz éven át megyei főügyész lehettem, miközben fél évig a fellebbviteli főügyészi feladatokat is elláthattam.

- Mit jelent a sport ma az Ön életében?

- Naponta olvasom a sportújságot, az összes elérhető sportcsatornát tudjuk fogni. A tenisz a kedvenceim között is kiemelt helyet foglal el Nadallal egyetemben. A hölgyekél egy korábbi klasszis, Chris Evert játéka tetszett legjobban, a legizgalmasabban pedig a McEnroe - Connors párviadalok alakultak. Ott mindig történt valami extra izgalmas esemény.

- A legutolsó éveiről mit mondana el még szívesen?

- Tagadhatatlanul érződik, hogy múlik az idő. Tavaly azért bottal még le tudtam ballagni az utcára, és autót is vezethettem. Tavasztól őszig ameddig csak lehetett, igyekeztem kihasználni az úszáslehetőségeket. Természetesen kiemelten figyelem a 14 éves, Zsófi-Lili nevű unokámat, aki már kilenc éve hódol a társastáncnak. És a két keresztfiamat is megemlíteném: Ádám (14) és Attila (16) egyaránt a SZEOL korosztályos labdarúgó csapatának igazolt játékosa.


(www.jochapress.hu)