Hosszú éveken keresztül elképzelhetetlen volt Pálffy Tamás nélkül a magyar férfi kosárlabda válogatott. A legjobb formájára Csepelen felfutott, egykor 204 centiméter magas játékos ma is Csepelen él, méghozzá meglehetősen visszavonultan. Jelentkezésemnek kimondottan örült, hiszen annak idején sok mérkőzésüket láttam és elég jó emberi kapcsolat is kialakult közöttünk. Második emeleti, lakótelepi lakásában fogadott, ahol órákon keresztül beszélgettünk erről-arról.

- Ugye meglepi, hogy mankóval a kezemben lát viszont - fogadott. - Sajnos, ez az állapot az élsport egyik velejárójának, a túlterheltségnek a következménye. Elsősorban gerinc- és térdbántalmaim miatt jutottam odáig, hogy másfél éve kénytelen vagyok ezzel a segédeszközzel közlekedni. Még szerencse, hogy vezetni változatlanul tudok, így tavasztól őszig az időnk igen jelentős részét Szabadbattyánban, a birtokunkon tudjuk tölteni feleségemmel., akivel 47 éve házasságban élünk.. Ám nehogy valami kacsalábon forgó kastélyra gondoljon, ezért elárulom, hogy egy mindössze húsz négyzetméteres lakhatásunk van ott. A területünk viszont elég nagy ahhoz, hogy mindig találjunk tennivalót a konyhakertben éppen úgy, mint a gyümölcsösben.

- Vidéki emberként nyilván gyerekkorában is látott közelről kerteket. A kosárlabdával is könnyen megismerkedett? 

- Várpalotán születtem és ott is nevelkedtem. Talán természetesnek mondhatom, hogy én is labdarúgó szerettem volna lenni, de az Inotai Erőmű gyerekei közül hamar kikerültem, mert nem volt elég nagy cipő a lábamra a szertárban. Amikor azután a Péti Nitrogénművek Vegyész Szakmunkásképzőjébe bekerültem (másik neve szerint 322. MüM Ipari Szakmunkásképző), ott a testnevelőm megkérdezte, lenne-e kedvem kosarazni? Miután a szüleim hozzájárulásához ragaszkodtam, és ezt megkaptam, akkor mondtam igent. Már abban az időben is 190 centi körül járhattam és az ifiknél hamar bejátszottam magamat azt együttesbe. Nem telt egy év az első edzéstől és már a felnőttekhez irányítottak át. 1948-ban születtem és 1964-ben már részt vehettem a megyei, majd az országos ifjúsági kiválasztó edzőtáborozásokon. A nyár folyamán a Balaton Kupán pedig megszólított Tölgyesi Tivadar, a csepeliek akkori elnökhelyettese. Az egyik legjobb magyar játékos, az akkor már meccseket is vezető Zsíros Tibor is bevallotta, hogy ő is figyelt engem.

 - Végül a csepeliek hívását fogadta el...

-  Igen, de jó magyar szokás szerint az NB II-es Pét nem adott ki, így egy évet várnom kellett azt átigazolással. 1966-ban már pályára léphettem a Greminger János által irányított ifjúsági válogatottban, 1967-ben az U-válogatott következett, majd nem sokkal később Szabó János bácsi a legjobb felnőttek közé is behívott. Soha nem a nevemen szólított, hanem úgy emlegetett, hogy „te, péti”...

- Amikor belejött volna a játékba Csepelen, 1967 végén a Honvéd bevonultatta katonának.

- Ezt akkoriban egyetlen, válogatott szintű játékosnak sem volt sok esélye, hogy megússza. 1969 márciusában játszhattam először a nemzeti együttesben az NDK ellen, ahol szoros meccsen sikerült nyernünk. Következett az Európa-bajnoki selejtező, ahol bivalyerős, hatos csoportba kerültünk Franciaország, Törökország, Lengyelország, Skócia és Albánia társaságába.  A tét jókora volt, mivel a háttérben suttogó propagandával elterjesztették, amennyiben nem jutunk ki az Eb-re, a kosárlabdát teljesen visszaamatőrösítik. Végül a csoportunkból negyedikként továbbjutottunk, majd Nápolyban, az Eb-döntőben hét érkőzés alapján a 8. helyen végeztünk. Ez mindmáig a magyar férfi kosárlabda válogatott legjobb kontinensbajnoki helyezése!

-  A kosárlabdázás tehát megtartotta addigi státuszát, Ön pedig egyre jobb formába lendült.

- 19969 végén leszereltem és visszamehettem Csepelre, ahol 1970 januárjától az edzőként zseniális Glatz Árpád vette át a csapatot. Engem hónapokon keresztül a junioroknál és a felnőtteknél is teljes játékidőben a pályán tartott, amit azután egy alkalommal kerek-perec megtagadtam, mert annyira kizsigereltnek éreztem magamat. Ez a döntés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy csak a felnőtteknél játszva 1971-ben és 1972-ben is az Év játékosa lehettem.  

- Bizonyára komoly része volt abban, hogy a Csepelnek sikerült megtörnie a Honvéd egyeduralmát?

- 1971-ben már látható volt, hogy igazi riválisai vagyunk a központilag ugyancsak támogatott Honvédnak. Megnyertük a Magyar Népköztársasági Kupát, egy évvel később pedig a bajnoki címet is elhódítottuk. Hogy ezek az eredmények nem véletlenül születtek, azt az 1973-ban megismételt bajnoki első hellyel támasztottuk alá. A siker értékét csak növeli a tény, mely szerint nálunk elsősorban olyanok játszhattak, akikre a Honvéd és a többi élcsapat nem tartott igényt. Az is igaz, hogy rajtunk kívül sehol nem edzettek naponta kétszer három órákat. Nem véletlen, hogy a még élő játékosoknak kivétel nélkül komoly egészségügyi gondjai vannak.

- A harmadik bajnoki cím megszerzése már nem sikerülhetett...

- Akkor már nagyon vigyáztak arra, hogy ez a triplázás még véletlenül se jöjjön össze, pedig a csapatunk akkor még mindig jobb volt a Honvédnál. A Nádai-Wein játékvezető kettős pontosan tudta, mi a dolga és szép lassan elvezetgették a meccset a megfelelő irányba. Így vigaszdíjként nekünk maradt az újabb első hely a kupában...

- 1977 törést hozott a pályafutásában. 

- Csepelen nem jól alakultak a dolgaink, több támogatást érdemeltünk volna, de a sportköri vezetés nem érezte, mit is kellene tennie. Először úgy volt, hogy heten megyünk el, szinte „testületileg” a BSE-be távozó Glatz Árpáddal együtt, de a másik hat társamat „megagitálták”, én viszont sérülten is kitartottam az adott szavam mellett. Az igazság az, hogy ez a kirándulás a leszálló ágat jelentette számomra, mivel a térdem már nem a régi volt. 1979 végén vonultam vissza, ezután új életformát kellett kialakítanom.

- Milyen irányt vett ekkor az élete?

- Mivel korábban már szereztem a vendéglátóipari  tevékenységekhez szükséges minősítéseket, így ott helyezkedtem el. Nyolc évet töltöttem a Bistró nevet viselt, kemény helyen, majd a Belgrád sörözőben lettem főpincér. Mivel a gyerekeimnek megígértem, hogy dolgozom én még a McDonalds-ban is, így eljutottam a Nyugati pályaudvari Mekihez is, amely akkor a világon a legnagyobb területen működött. Később négy évig én voltam a DNC-üzletek főnöke, majd az Ügetőn és a Galoppon volt vendéglátóipari egységeket irányítottam. 2000-ben feladtam ezt a vonalat és nyugdíjazásomig ingatlanközvetítéssel foglalkoztam.

- Elég változatos és legalább annyira izgalmas élete lehetett...

- Így igaz és azt kell hangsúlyoznom, hogy a családi háttér mindig a legfontosabb volt számomra. Házasságunkat semmi nehézség nem ingatta meg, pedig bőven voltak gondjaink. Mást ne mondjak, tizenkét négyzetméteres lakásunk volt induláskor, a sarokban egy falikút is volt. Azt szokták mondani: innen szép a győzelem. 

- Az edzősködés soha nem érdekelte?

-  Letettem ugyan még annak idején az oktatói vizsgát, de a TF-en Farkas tanár úr elvette a kedvemet az egésztől. Így ez a vonal nyitott kérdés marad: tudtam-e volna valamilyen sikereket elérni vagy sem?

- A régi csapattársakkal tart-e kapcsolatot?

- Igazán csak egykori támogatónkkal, az akkor az Áfornál dolgozott, ugyancsak Csepelen élő Szabó Feri bácsival vagyok gyakoribb telefonkapcsolatban. Amikor meghívnak a kosárgálára és ott összefutok néhányukkal, váltunk pár mondatot és kész.

- Hogyan vonná meg élete történéseinek mérlegét, mit tart a legfontosabbnak, ha visszatekint az elmúlt hetven esztendőre?

- Az erős hit, az Istennel való kapcsolat számomra mindennél fontosabb, csak így tudtam túlélni a nagyobbik fiam elvesztését. S bár a kisebbik fiam sem a szomszédban lakik, Felsőzsolcára nősült, de legalább havonta egyszer láthatom a két unokámat! Vagy ők jönnek, vagy mi utazunk hozzájuk a feleségemmel. Ők a mi örömünk forrásai.

(www.jochapress.hu)