18
Sep
2018
Dr. Tarkovács Andrea: Lehet egyszerre tanulni és kosarazni!
2018. szeptember 18.  |  14:15
Kosarazás válogatott szinten, plusz egyidejűleg orvosi tanulmányok. Ezt csak nagyon keveseknek sikerül összeegyeztetni. A ritka kivételek közé tartozik dr. Tarkovács Andrea, aki legeredményesebb éveit a BSE-ben élte meg, de mindmáig a pályán van. Csapatával a Budapest-bajnokságban szerepel, ráadásul nem is akárhogyan! A Budaörsön élő egykori kiválósággal sikerült összehozni egy személyes találkozást.

 - Hatodikos koromban kezdtem el kosárlabdázni a Szinyei Merse Pál Általános Iskola és Gimnáziumban, ahol a korábbi válogatott játékos, Kocsor Mária szervezett a Vörös Meteor megbízásából kezdő csoportot. Ő tetette meg velünk az első lépéseket, majd egy-másfél év elteltével a Vörös Meteor úttörő csapatában játszottunk. Ez a kapcsolat elég hamar lezárult, mivel pénzhiány miatt a VM felmondta a korábbi megállapodást. Egy idő után meguntuk a hitegetést és nyolcadikos koromban átmentünk a KSI-be.

- Milyen volt akkoriban a KSI-ben az élet?

- Jó! Keményeket edzettünk Bild Katalin edzőnk vezetésével, gyakran játszottunk fiúk ellen is, ami nekünk biztosan jót tett. Mi annak idején kiegészítésként sokat atletizáltunk. Amikor hosszabbakat futottunk, megtettünk 3-4 kilométert is. A jó alapoknak tulajdonítom, hogy kevesebbet voltunk sérültek, mint a maiak.

- A KSI-ben 18 éves koráig maradhatott.

- Szép két évet töltöttünk az NB I-ben, bár én előbb csak a junioroknál szerepeltem. Molnár Ágnes, Dalnoki Ildikó, Váci Piroska, Hegyi Marika voltak a kulcsjátékosaink. Kényszerű távozásomkor a BSE-t választottam, s ebben a klubban fejeztem is be később az élvonalbeli pályafutásomat. Szerettem ott játszani, Szabó Dönci bácsival emberileg és szakmailag egyaránt igen jó volt a kapcsolatom. A játékosok közül Czirákinéval, Szabics Magdolnával, Nagy Csillával és Szegedi Irénnel játszottam legtöbbet az első időkben. Ahogy 1977-ben odakerültem, mindjárt játéklehetőséget is kaptam, hol kezdőként, hol csereként. Százhetvennégy centimmel abban az időben még nem voltam annyira „kisember”: irányítóként és olykor bedobóként is használható voltam. Jól láttam a pályán, átláttam a helyzeteket. A gyors és kívülről is jól dobó Czirákiné mellett a centereket – Gajdán Marcsit és Nagy Csillát – is rendre sikerült helyzetbe hoznom.

- Mikor került be a legjobbak közé?

- A válogatottságot már az ifi korosztályban is sikerült elérnem, majd a felnőtteknél Killik László meghívása alapján 76-szor szerepelhettem a nemzeti együttesben. Csak arra emlékszem, hogy Szolnokon, a Tisza Kupán estem át a tűzkeresztségen. Az első nagyobb jelentőségű megméretés pedig számomra az 1978-as, Lengyelországban megrendezett felnőtt Európa-bajnokság volt. Akkoriban sokkal kevesebbet cseréltek az edzők, így én is csak néha mehettem fel a pályára. A kapitányoknak általában volt 5-6 emberük, akikben leginkább megbíztak, s akik legtöbbször szinte végig is játszották a meccseket. Akár hússzal vezettünk, vagy ugyanennyivel vesztésre álltunk, teljesen mindegy volt. A törzsgárdisták szereplését semmi nem zavarhatta meg.

- Ekkor Ön már az orvosegyetemen tanult. Hogy ment a kétféle foglalatosság párhuzamosan? 

 - Bizony nehezen. A nagy tornákat általában nyáron rendezték, előtte többhetes edzőtáborozásokra került sor, miközben nekem vizsgázgatnom kellett. Természetesen gyakran kicsúsztam a határidőkből, s ekkor mindig nagy tortúrákon keresztül lehetett csak rendkívüli vizsgaengedélyeket kapni. Egyedül szemben ülni a vizsgáztatóval, ez már eleve nehezebb volt, mint amikor többen mentünk egyszerre. Különösen az anatómia és a kémia tárgyakkal kellett megszenvednem.

 - A tanulmányok miatt mondta le olyan korán a válogatottságot?

 - Részben azért, de annak is szerepe volt a döntésemben, hogy úgy éreztem, sokkal több játéklehetőséget érdemeltem volna. Szabó Dönci bácsinak viszont azért is hálás vagyok, mert a vizsgaidőszakokban abszolút rugalmas volt, beérte heti 1-2 edzéssel és a bajnokin való részvétellel. Nála 1983-ig játszottam. Nagy élményeket éltem meg, hiszen 1979-ben BEK-döntőben játszhattunk a jugoszláv Crvena Zvezda ellen, majd a Ronchetti Kupában győztes csapat tagja lehettem.

 - 1983-ban még nem végleg vonult vissza...

 - Ezután született meg az első két fiam, majd két évre még visszatértem Bácsalmási László edzősége alatt. Ekkor már más volt az edzői koncepció, de én is kevesebbet tudtam felmutatni, mint az előző periódusban. Ami a civil relációkat illeti, a Heim Pál Gyermekkórházban kezdtem el dolgozni radiológusként, közben megszületett a másik két fiunk is. Évekig otthon voltam a négy gyerekkel, majd a Fehérvári úti Szakorvosi Rendelőben helyezkedtem el, miközben a Tétényi úti Kórházban készültem a szakvizsgámra. A Fehérvári út azért tetszett, mert ott nem kellett hétvégeken ügyelni, miközben a férjem még annak idején ebben a rendszerben dolgozott. Valakinek a négy gyerekkel otthon is kellett lennie. Férjem egyébként később családorvos lett.

 - 2001-ben váltott át az Irgalmasrendi Kórházhoz.

 - Már előzőleg is csak félállást vállaltam, s így lett ez az irgalmasrendieknél is. Így a családot is egyensúlyban tudtam, és tudom mindmáig tartani.

 - Több mint három évtizede felhagyott a minőségi kosárlabdázással. Azóta van rálátása a sportág hazai élvonalára?

 - Inkább a válogatottakat szoktam megnézni. A fiúk Eb-sikereinek nagyon örültem, a lányok szerényebben sikerült kontinensbajnoki szereplését viszont sajnáltam. A spanyol-francia döntőre azért csak elmentem. Bizony az én időm óta sokat gyorsult a játék. Az viszont nem tetszik nekem, hogy a csapatmunka helyett sokszor az egyénieskedés kerül előtérbe. Régen több volt a kombináció a játékban, s ez a stílus közelebb áll hozzám.

 - A kosárlabdán kívül más sportágak is lekötik az érdeklődését?

 - Amikor időm engedi, szívesen nézek például kézilabda ütközeteket és nem csak a nőket! Ott látom, hogy nem csak kosárlabdában, hanem például a kézilabdázóknál is rengeteg a külföldi játékos, ami engem kimondottan zavar. Meggyőződésem ugyanis, hogy itthon is sok, tehetséges fiatal játékos van. És meg fog lepődni, de a labdarúgó meccseket is figyelemmel kísérem! Leginkább úgy, hogy a férjem nézi, én pedig bele-belepislantok. Azért akkor érzem a legjobban magamat, amikor a jelenlegi klubom – BLSE (Belvárosi Lakossági Sportegyesület) – edzésein vagy mérkőzésein vagyok. Ott egy teljesen vegyes korú társaság van együtt, akikkel a Budapest-bajnokságban játszunk úgy, hogy szinte minden évben vándorolnunk kell oda, ahol éppen befogadnak. Idén valószínűleg a Vendel utca lesz a hazai pályánk. Korábban játszottunk a Kiss János altábornagy utcában is, de a sok zuglói kötődésű játékosunk miatt inkább a pesti oldal felel meg nekünk. Legalább tizenöt éve ennek a klubnak vagyok a tagja. A kezdeti években csak évente egy tornán mérethettük meg magunkat, amelyen negyven felettiek szerepelhettek a csapatban. Az utóbbi években heti egy-két edzésem van, plusz kéthetente egy-egy bajnoki. Többször is elsők lettünk a Budapest-bajnokságban. Herbert Zsuzsa és Kranyecz Zsuzsa az ismertebb játékosaink, de jönnek fiatalok is, akik számára 17-18 éves korukban további játéklehetőség hiányában vége a pályafutásuknak.

 - Végül arról kérdezném, mit tanácsol a mai fiataloknak, amikor válaszút elé kerülnek: hivatásra felkészülés vagy kosárlabdázás?

 - Úgy gondolom, aki komolyan gondolja, az össze tudja egyeztetni a tanulást és a sportolást! Persze hogy nehéz volt nekem is, olykor voltak éjszakai műszakok is, diszkóba pedig sokkal kevesebbszer jutottam el, mint mások. Lemondásokkal is járt, de megérte. Ami pedig a családomat illeti: négy fiam közül kettő már házas, náluk vannak unokák is. Úgy látom, a másik kettő is úton van a házasság felé, aminek férjemmel együtt őszintén örülünk.

Jocha Károly

Megyei szövetségek